Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-05 / 36. szám

A IX. róm. kath. nagygyűlés. A római katholikus egyesületek országos szövetsége kilenczedik nagygyűlését tartotta meg aug. 29—31. napjain az Alföld egyik metropolisában, Szegeden. Többször foglalkoztunk már a róm. kath. nagygyűlésekkel lapunk hasábjain. Többször felmutattuk már azok tanulságait a magyar protestáns közönség előtt. S a szegedi nagygyűlés lezajlása után mégis meg kell ezt tennünk újra; mert az az irányzat, a mely a magyar római katholiczizmus restaurálása terén vezetővé válik : a szegedi nagygyűlésen ismét csak világosabban kivehetővé vált, s kell, hogy komoly figyelmét felhívja mindazoknak, a kik a magyar politikai ós társadalmi élet felekezeti jelszavak és törekvések szerint való tagolását veszedelmesnek ítélik, — s még inkább azokét, a kik a róm. kath. szervezkedések hatásait felekezeti tekintetben legelső sorban érezni kénytelenek. A szegedi róm. kath. nagygyűlés, kiilső lefolyásában, az érdeklődés tekintetében, nem maradt az előbbi gyűlések mögött. Sőt ellenkezőleg. Főpapság, mágnásvilág, intellingenczia és nép oly számmal volt azon képviselve, a melyhez hasonlót, a tömeg tekintetében, a szocziálistáktól eltekintve, senki sem képes magyarországon produkálni. A szegedi gyűlés csak újabb bizonysága annak, hogy az öntudatos szervezkedés és az ennek érdekében kifejtett buzgó propaganda mire képes, még akkor is, a mikor a jelszavakban és törekvésekben csak igen rész szerint található fel az igazság. El kell ismernünk, hogy a szegedi gyűlés csak újabb bizonysága volt a róm. kath. restauráczió sikeres előhaladásának. Nem volna ez ellen egy szavunk sem, ha ez a restauráczió csupán a hitélet mélyítésére, az egyház igazgatásából kirekesztett világi elemnek a közügyekbe bevonására irányulna. Hanc veniam damus petimusque vicissim 1 Az a szellem s az az irányzat azonban, a melyben a róm. kath. restauráczió mozog, s a mely felől a szegedi nagygyűlés újabb bizonyságokkal szolgál a figyelmes szemlélőnek: jogosan kihívhatja a kritikát. Egy, protestáns színezetéről épen nem nevezetes, tekintélyes fővárosi napilap szerint, a szegedi nagygyűlés a belső meghasonlásnak bizonyos szimptomáit mutatta fel, a nagygyűlés és a népszövetségi gyűlés elnöki megnyitó beszédeiben. Olvasva Rakovszky István és gr. Zichy János megnyitó beszédeit, kétségtelen, hogy az eszközök megjelölésében eltérés mutatkozik. A mi azonban a czélt illeti, mi úgy látjuk, hogy a két szónok között semmi eltérés nincs. Mindkettő szerint a czél a róm. kath. valláserkölcsi felfogásnak és szellemnek a köz és az államéletbe bevitele. A míg azonban gróf Zichy János ezt politikai pártszinezet nélkül, az összes róm. katholikusok tömörítésével, a róm. kath. sajtó, a róm. kath. iskolaegyesület támogatása és a ker. (értsd: róm. kath.) szocziálizmus támogatása útján látná jónak elérni, — addig Rakovszky István határozottan a politikai római katholiczizmus szervezését és érvényesítését látja czélszerűnek, mert hiszen „mindennek a vége, a csattanója, a politikai arénán dől el." A czél tehát közös, — csupán az eszközök mások. De a jezsuita elvektől — látszólag — bármilyen eltérőleg vallja is gr. Zichy János, hogy „a czél nem szentesítheti az eszközöket", a ki tud olvasni nemcsak a sorok között, hanem némi tekintetben a vesékben is: egy pillanatra sem lehet kétségben a felől, hogy az a veszedelem, a mely a magyar felekezeti, társadalmi és állami életre elkövetkezik, ha ennek a közös czélnak sikere lesz, — egy cseppet sem lesz kisebb, akár gr. Zichy János, akár Rakovszky István reczeptje szerint valósul is meg, Jó lesz ezt tanulságul levonnunk, s hozzá még meg1 figyelnünk azt, hogy a szegedi gvűlésezéseken nem gr. Zichy János koncziliánsabb, hanem Rakovszky István radikálisabb és intranzigensebb felfogása talált köztetszésre, s hogy a róm. kath. sajtóorgánumok is ez utóbbit részesítik magasztalásban. Rakovszky István nem győzte ugyan hangoztatni, hogy a róm. kath. népszövetség nem a harezot, hanem a békét keresi, — de a ki figyelemmel kíséri a róm. kath. népszövetségi szervezkedéseket és azok működését: megint nem lehet kétségben a felől, hogy a róm. kath. restauráczió nem csupán a róm. kath. valláserkölcsi élet mélyítésére, nem csupán a róm kath. öntudat fokozása törekszik, hanem egyenesen arra, hogy ennek szellemét érvényesítse a felekezeti, társadalmi és állami élet minden terén, és pedig nem csupán a szabadkőművesség, a szocziálizmus, a vallásellenes szocziologiai és tudományos törekvések, s a zsidóság, hanem az evangéliumi protestantizmus letörésével is. Ezt jó lesz megjegyeznünk és tanulságul elvonnunk. Jó lesz, ha megjegyzik egyházi ós világi méltóságaink, a kik nemcsak hogy távol szokták magukat tartani a protestáns egyháztársadalmi szervezkedésektől, de általában elítélőleg nyilatkoznak hivatalos beszédeikben azok felől. De jó lesz, ha megjegyzik a lelkipásztorok s a tanítók is, a kiknek legelső sorban feladatuk lenne, hogy a róm. kath. szervezkedés veszedelmére necsak felhívják a gondozásukra bízottak komoly figyelmét, — hanem, hogy az az ellen való védekezés munkáját is vezessék. A róm. kath. népszövetségnek, pár év leforgása alatt, 212,000 tagja van. A róm. kath. napi és heti sajtó bőven élvezi a róm. kath. sajtóegyesület támogatását. A róm. kath. egyházi, egyháztársadalmi és szocziális szer vezetek el vannak látva a szükséges anyagi és szellemi támogatással. S mindezekkel szemben mi, magyar protesánsok, mint az oldott kéve állunk. Sehol semmi komolyabb, a veszedelem nagyságához méltó tömörülés és akczió 1 Jó lenne azért, ha elvégre tanulnánk ellenfeleinktől. H. I. ' ——o