Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-25 / 30. szám

is szerkesztőinek egyéni politikai meggyőződése, és gyakorlatilag bármilyen politikai irány támogatását vagy támadását tartaná is szükségesnek: sohase feledje el, hogy ő nem „a magyar protestantizmus", hanem csak annak szolgálatára magát felajánlott orgánum, tehát véleményét ne gerálja úgy, mint „a magyar protestantizmus" véleményét, se pedig ne tekintse magát csalatkozhatatlannak, azokat pedig, a kik talán más véleményen vannak, vagy más methódus alkalmazását látják czélszerűnek : a magyar protestantizmus árulóinak. Vigyázzánnak e tekintetben a szerkesztők, mert áll már előttük egy példa, a mely azt bizonyítja, hogy a politikai irányváltoztatások s pár embernek önmaga felől való ama képzelete, hogy Ők „a magyar protestantizmus" és az ebből a hamis képzeletből folyólag, minden nem szerintük gondolkozónak haza- és egyházárulónak bélyegzése miként ránthatják ki egy sajtóorgánum lábai alól a magyar protestantizmusnak megbízható, szilárd talaját! Legkritikusabbnak azonban a programmnak azt a pontját tartom, a mely az egyház belső dolgainak kritikájára és irányítására vonatkozik. Ettől a kritikától és a jószándékú irányítástól nem tartózkodtam magam sem, a mióta csak e lapot szerkesztem: mert bizony sok dolog eshetik egyházi életünkben kritika alá, és sokszor szükségét érzi az egyházát igazán szerető és hivatását betölteni kivánó szerkesztő annak, hogy bizonyos dolgokban irányt mutatni törekedjék. De épen azért, mind a magam tapasztalatai, mind a mások eljárásának eredményeiből levont tanulságok alapján, csak azt tudom ajánlani a „Magyar Újság" szerkesztőinek, hogy nagyon, de nagyon gondolják meg, mind kritikájukat, mind irányítani akarásukat! Ne feledjék ebben a körben is egy pillanatra sem, hogy ők nem „a magyar protestantizmus", tehát mint ilyen, sem nem szólhatnak, sem nem határozhatnak, sem az appellata nélkül való ítéletmondásra nem jogosultak! Itt ismét csak az előttük levő példára s annak tanulságaira utalok 1 S végül még az erkölcsi-anyagi garancziáról pár szót. Ha protestáns lelkészi karunk csakugyan úgy érzi egy prot. színezetű napilap szükségét, a mint nyilatkozatai és határozatai mutatják, akkor annak a garancziának ós segítségnek, a mit a lap megindítói tőle kérnek, megadásától vonakodnia nem szabad! Tekintsenek a róm. kath. papságra, mily segítséget nyújt az erkölcsiekben, szellemiekben és anyagiakban a róm. kath. sajtóorganumoknak, s vegyenek példát róla! Csak természetes, hogy fogyasztó közönség és költségei megtérülése nélkül senki sem fog nekünk protestáns irányú napilapot adni! Ha tehát azt akarjuk, hogy a mi előzetes anyagi hozzájárulásunk nélkül egy ilyen lap meginduljon ós fennálljon: a legcsekélyebb az, a mit erre nézve tehetünk, hogy terjesztésében segítő kezet nyújtsunk) Majd elválik, hogy ezt a segítséget mennyiben találják meg, a lapot megindítani akarók! De a nélkül, hogy a vállalkozók ügynöke kívánnék lenni, igen csalódottnak érezném magamat, ha a vállalkozók a kért támogatást meg nem nyernék! Mindezek pedig, a miket elmondottam, csak a lap megindítása tervére vonatkoznak. Maga a lap felől való véleményem elmondását akkorára hagyom, a mikor majd megjelenik s a mikor mindennapi szolgálatának milyensége képezheti az ítélet alapját. Hamar István. TÁRCZA. Gyakorlati keresztyénség. (Folytatás.) A keresztyénség első századai a keresztyén egyház hittételeinek megállapítása felett folytatott vitákban teltek el. A hanyatló görög bölcsészet nem múlhatott ki anélkül, hogy hatását az egyházi tan kifejlődésére ne éreztette volna. A vallásos érdeklődés középpontjában tanmeghatározások állottak s a homousion ós homoiusion iottája felett véres harczok folytak. Az ember ismerni, ésszel felfogni akarta a inegismerhetetlent s igazán vallásosnak csak a megállapított hitczikkek elfogadóit tekintette. Szóval, a vallás lényegét az ismeretbe s így a vallás leglényegesebb alkatelemét lelkünk ismerő erejébe helyezte. Ám ezzel a fejlődéssel majdnem egyidejűleg látjuk, hogy az emberek százai és ezrei elvonulnak Egyptom pusztaságaira s ott, csendes kontempláczióba merülve, élvezik a világ örömeiről való lemondás örömeit. Nem paradoxon ez az állítás. Az a gyönyörűség, melyet a világ örömeiről való önkénytes lemondás nyújt, az Isten bűnbocsátó irgalmába való elmeriilés gyönyörűsége, intenzitás tekintetében nem kisebb, sőt nagyobb a világ örömei felett érzett gyönyörűségnél, s így a magános remeték a vallás másik alkatelemét, az érzést emelik a vallásos ismeret és a vallásos akarat fölé. Ámde a magános remete-élet, a vallásos boldogság egyedül élvezése nem felel meg az ember alaptermészetének, mely őt a társas együttélésre hajtja. Létrejönnek a kolostorok s szerzetesrendek, a maguk különböző szabályaival s ezen szabályok pontos teljesítésének szigorn megkívánásával. A szerzetesi szabályok az isteni törvény alkalmazott parancsolatai gyanánt szerepelnek. Ezek pontos végrehajtása lesz a vallás leglényegesebb eleme. A világról való lemondás s a vallásos kontempláczió mellett a világban való aktív működés: tanítás, betegápolás a szerzetesek egyik főfeladata. Szóval a lélek akaró ereje, mely a dogmatikai vitatkozásokban éppúgy, mint a remeték csendes quietizmusában háttérbe szorult, itt erősen előtérbé lép, annyira, hogy a rendszabályok által megkívánt cselekedetek végrehajtása a tagoknak magasabb erkölcsi tökéletességet biztosít s megnyitja előttük az üdvözülés útját. A keresztyén egyház első nyolczszázados történe-