Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-20 / 25. szám

mértékben éreznek s így orvoslásuk külső hatásuk nélkül is saját nemzeti feladatunk körébe tartozik. Gimnáziumaink zsúfoltsága, mely a valódi nevelést szinte lehetetlenné teszi; minősítési törvényünknek s az egyéves önkéntesi katonai szolgálatnak a középiskolához kötött jogosítványai, melyek számos, tudományos életpályára nem hivatott egyént terelvén a középiskola falai közé, szinte megbénítják iskoláinkat feladatuk teljesítésében: mind olyan bajai a magyar középiskolának, melyeket tanári gyűlések, szakértekezletek, hivatalos felterjesztések immár sokszor megállapítottak ugyan, de tanügyi kormányaink szinte leltárszerűen veszik és adják át egymásnak s megszüntetésökre nem történik semmi sem. Pedig e bajok oly mélyen érintik közoktatásunkat, hogy ha orvoslásukról nem gondoskodunk, meghiúsítják a legüdvösebb szervezeti reformot s megbénítják a jövő középiskoláját is. Hozzájuk járul aztán a tanárság helyzete, melyet a munkába vett fizetésrendezés is oly lassú lépésekben kiván emelni, liogy mire a mai tanári nemzedék aspirácziói megvalósulnak, a haladó életviszonyok már új szükségletet fognak teremteni s a magyar tanárság az örökös elégületlenség diszkreditáló hírébe jut a társadalom előtt. Pedig mikor látjuk, hogy az állami élet másrendű funkczionáriusainak jogosult igényei az államháztartásban teljes kielégítésre találnak s csak a tanárságérdekei szenvednek hátratételt, az elégülellenség oka talán nem is pusztán a tanárságban keresendő. Valóban arra, hogy hazai viszonyaink között nemzeti közoktatásunk ügyét igaz lelkesedéssel szolgáljuk, a hivatás mélységes szeretet-e s a tanári pálya nagy ideálizmusa szükséges. Én bízom tanárságunk ideálizmusában, s e bizodalommal t. tagtársainkat ismételten üdvözölve, tanáregyesületünk nyolczadik közgyűlését ezennel megnyitom. Dóczi Imre. TÁRCZA. A történelmi Jézus. (Folytatás.) Visszatérve még egyszer az alexandriai zsidóság messiás-váradalmaira, azoknak valószínűségét mi is egészen nyugodtan elfogadhatjuk, — de nem Bolland hipothézisének a formájában. Sőt az alexandriai és palesztinai zsidóság között levő élénk összeköttetésből egészen bizonyosra vehetjük azt is, liogy ők a megszületett, illetve működő és csodatevő Messiásról hallottak nagyon sokat, s ha annak munkáját nem is látták olyan jelentőségteljesnek s nagynak, mint mi látjuk, de feltétlenül tudtak róla. Hogy Philo oly mélyen hallgat Jézusról, ez még nem feltétlen bizonyítéka annak, hogy nem tudott róla semmit. Igen valószínű az, hogy Jézus egész munkáját nem tartotta jelentőségteljesnek; sőt lehet, hogy az a körülmény, hogy Jézus oly erővel lépett fel a mózesi vallás kivatalos képviselői, a papság ellen, Philo ellenszenvével is találkozott. Általában bizonyos az, hogy a Jézus működése kortársai előtt egyáltalában nemcsak hogy nem volt világtörténeti esemény, de legnagyobb részben ellenszenves is volt. Nem várhatjuk tehát tőlük, hogy Jézus munkáját a mi szemünkkel nézzék és mérlegel jéls. Csak sejtelem volt tehát az, a mi ott Alexandriában is a hívők s bölcselők lelkében égett; csak vágy s valami előérzet, mely sejttette, hogy történni fog valami rendkívüli az „idők teljességében". S ezt nem hogy letagadnék, de ellenkezőleg magunk is valljuk, és nem szeretnők az isten-ember varasának fenséges előérzetét, a Messiás eljövetelének sejtelmét kizárólag csak a zsidó nép kiváltságának tekinteni. Erre figyelmeztet bennünket Zívingli is, mikor arra int, hogy ne gondoljuk, mintha a Szentlélek csak Palesztinára lett volna korlátozva. Szépen fejezi ki ezt a gondolatot Pfleiclerer Ottó is, mikor Pál apostol szavára utalva, rámutat arra, hogy igen kicsinyes dolog és szűk látkörűség az isteni kinyilatkoztatást korlátok közé vetni s azt egyedül csak a zsidó nép partikuláris körére szorítani. A leghatározottabban tagadjuk tehát Bolland feltevéseinek valószínűségét. Azonban nincs okunk azt tagadni, hogy az alexatidrinizmus szelleme az egész keresztyénség fejlődésére is hatással volt. Azt azonban semmi körülmények között sem fogadjuk el, a mit Leendertz, Bolland egyik bírálója nagy engedékenységében állít,1

hogy miután szerinte Jézus nem folytatta atyja mesterségét, s miután róla harmincz éves koráig tulajdonképen semmit sem tudunk, nem lehetetlen, hogy Jézus néhány évet Alexandriában töltött, vagy legalább is összeköttetésben állt néhány kiválóbb alexandriai tudóssal, s e bölcsészet eszméire aztán rányomta zseniális egyéniségének bélyegét. Bolland hipothézise tehát épen úgy, mint Kaltlioffé, híjjá val van az erős bizonyítékoknak. S különösen így, egyszerűen, ruhátlanul elénk állítva, vesszük észre ezt ; mert olvasva munkáit, melyek valódi polyhistori tudással vannak megtömve az idézetek s „bizonyíték"~ok tömegével, ezek a feltevések sokkal erősebbeknek, alaposabbaknak látszanak. A valóság azonban e látszatnak ellentmond, s kihámozva a lényeget, annak erőtelensége azonnal szembetűnik. Csak mintegy jegyzetképen említem fel azt a kérdést, hogy miután Jézus történelmi létezését így megtagadta, miként magyarázza Bolland a Jézus életéhez fűződő üdvtényeket? Erről szól egy kisebb munkája, melynek czíme : „Jézus szenvedése és halála" (Het lyden en sterven van Jézus Christus). Ez néhány hónappal korábban jelent meg, mint a fentebb tárgyalt „Evangéliumi Josua" czímű műve. Ebben a munkájában Bolland Jézus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról stb. teljesen a szimbolizmus felfogása szerint nyilatkozik. Hogy ezt az álláspontját annál jobban érthessük, szükséges ismét utalnunk arra a körülményre, hogy az ez idő szerint Hollandiában oly nagy erővel feltámadt hegeüanus filozófiának ő a legerősebb exponense, feje, életre keltője Mint igazi hegeliamis, teljesen magáévá tette annak üres formalizmusát, a mellyel a krisztologiai kérdéseket felfogja. Nála Jézus Krisztus csak mint Eszme szenved, mint Eszme feszíttet keresztre, s mint Eszme megy 1 i. m. 370. 1.