Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-16 / 20. szám

Oratóriumát megtöltő diáksághoz. Kolozsvár, mint egyetemi székhely, kiváltképen fontos munkatérnek kínálkozott. Miután délelőtt a theologus diákokhoz szólott külön, a délutáni és esti órákban a theologiai fakultás nagy termében a mintegy 8—400 főnyi különböző szakú diákság négy hatalmas beszédét hallgatta meg itt, oly lelkesedéssel és mély figyelemmel, mely méltó befejezése volt annak a meleg fogadtatásnak, mely nagy vendégünket vidéki körútjának minden állomásán körülvette, úgy az ifjúság, mint annak, tanárai részéről. Máj. 3-án hétfőn érkezett vissza a fővárosba. 4. és 5-én szűkebbkörű gyűléseket tartott az ország különböző főiskoláiból összehívott .olyan diákkokkal, kik vagy eddig is valamilyen összeköttetésben állottak a keresztyén Diákmozgalommal, vagy remélhetőleg ezután lesznek annak munkásaivá társaik között. 8 helyről, 16 intézetnek mintegy 40 diákja volt együtt e konferencziákon. Ezek gazdag tartalmáról, Mott János beszédeiről s a tanácskozásokról lehetetlen itt beszámolni. Csak annak jellemzéséül, hogy mennyire lelkiismeretbe]! kötelességükként ismerték fel e konferenczia hatása alatt annak résztvevői a Keresztyén Diákmozgalom magukéváléteiét, hadd említsem azt a hazánkban eddig párját ritkító eseményt — hogy e 40 egyszerű, jórészt szegény diák a Diákmozgalom jövendőbeli költségeire a saját pénzéből 800 koronát ajánlott fel — eltekintve azon összegtől, melynek mások között való összegyűjtésére vállalkoztak. Ez az összeg különösen egy jövőre munkába állítandó utazó titkár , költségeinek egy részét fedezi. Miután sok gondolattal, újonnan felébredt szükségéé kötelességérzettel megtelten a konferenczia tagjai szerte-szét oszlottak, másnap 6-án Mott János is elhagyta Magyarországot, magával víve, de még inkább maga után hagyva kétheti munkásságának felejthetetlen emlékeit. Felejthetetlenek lesznek ez emlékek, mert ha — mint mondottuk — most még lehetetlen munkájának eredményeit mérlegelni, annyit elmondhatunk, hogy oly lehetőségeit tárta szemünk elé főiskolai ifjúságunk s általa az egész nemzet lelki élete jövendőjének, melyekről olykor sóvárogva ábrándoztunk talán, de reményleni boldog biztossággal, azoknak csaknem kézzel elérhetően közeli megvalósulását — nem igen mertük. Mott János munkája valami megragadó optimismust terjeszt maga körül. Akadályok, nehézségek, erkölcsi aláhanyatlottság, közöny, s a csüggesztő tények egész serege mind csak arra való az Isten e nagy emberének útjában, hogy nekikfeszítve óriás erejét, elmozdítsa onnan azokat s diadallal hódítsa a lelkeket a nagy király szolgálatába. Optimizmusát csakis az a nagy erő magyarázza, mellyel rendelkezik. Szavaiból ép úgy árad ez, mint egyéniségéből. S nem lehet megmondani beszédeinek hatásában, melyiknek van nagyobb része a kettő közül. S vájjon miben rejlik erejének, hatásának titka? Nagy erővel hat bizonyára a beszédeinek külső formája is, azok a világos, tömör mondatok, melyek szinte eltörölhetetlen nyomot hagynak a hallgató emlékében. Annyira kijegeczesedett formában adja elő azt, a mit egyik-másik égető kérdésről mondani akar, hogy lehetetlen csaknem szórói-szóra megismételnie szavait, ha különböző helyeken ugyanazt tárgyalja. Nagy erővel hat tudományos készültsége s különösen a modern pszichológia fegyvereit forgatja előszeretettel a diákok lelki életének jelenségeiről szólva. Nagy erővel hat a mögötte levő rengeteg tapasztalat. 20 évi, a diákok közt folytatott munkája ellenállhatatlan tekintéllyel ruházza fel kijelentéseit. Ismeri tetőtől talpig a diákságot. S a hallgató diák — sokszor kényelmetlenül — de kiérzi ezt szavaiból. Mint egyik vidéki tudósító találóan mondja: „. . . annyira ismeri a diákok életét, erkölcsi állapotát és szükségleteit, mint például a leghíresebb speczialista-orvos a maga külön szakmájának birodalmát." Nagy segítségére vannak azok az esetek, illusztrácziók, melyeket egy-egy állításának megvilágítására tapasztalatainak kincstárából előhoz; sajnos, a helyszűke nem engedi egyik-másiknak közlését. Nagy erővel hat gyakorlatiassága, a mi az előbbiből folyik. Nem theoretizál, mert tudja, hogy hallgatóinak életében élet-halál harczok folynak sokszor s ide valóságos segítség kell. „Nem adhatok követ, mikor éhes embereknek kenyeret kell nyújtanom", mondotta, a mint ismételten öntudatosan hangoztatta, hogy nem elmélet, nem dogma, hanem realitás az. a mit hirdetni jött. S ez adja magyarázatát annak, hogy a tudományok embereit, a diákokat úgy érdekli. Azért hirdeti Krisztust, mert az egész világ diáksága közölt tett tudományos, tényeket konstatáló, azokból törvényt levonó kutatásai alapján tudja, hogy a bűn felett, győzedelmes, boldog, „mélységes, magas, tágas, tartalmas, valóságos örök élet" csak O általa nyerhető. „Uraim — mondá például egyízben — ha kiterjedt utazásaimban úgy találtam volna, hogy a világon két út van a diákok számára, melyen sikerült legyőzni a kísértéseket, van bennem annyi szeretet a küzdő ifjúság iránt, hogy reámutatnék a győzelem másik útjára is. De én csak egy Szabadítót hirdethetek." Még sok mindent lehetne felsorolni annak a nagy erőnek magyarázatára, mely egyéniségéből kiárad. De mikor alkalmam volt figyelemmel kisérni munkája hatását, sokszor a hallgatók szemeiből s arczárói leolvasni azt a küzdelmet, erkölcsi krízist, melyet bennök felidézett, úgy láttam, hogy mindez, a mit elősoroltam, s a mivel még meg lehetne toldani, együttvéve is nem „causa sufficiens". Erejének elégséges magyarázata csak az isteni Lélek hatalma, mely birtokában tartja egyéniségét és működik általa. Erre a természetfölötti hatalomra támaszkodik munkájában, ez teszi oly alázatossá s ez tölti meg életét azzal a tartalommal, mely beszédeiben is nyilvánul. Most, hogy távozott körünkből, szinte fájó lélekkel nézünk utána, s az ő nagy erejének híjában féjve fogunk annak a munkának folytatásához, melynek oly nagy