Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-02 / 18. szám

zanszkári kerületében levő jangla-i zárda főlámájához megy. 1823. június elejétől 1824. október végéig tartózkodik itt. A láma segítségével a tibeti nyelv tanulmányozásához fog. Egész útja alatt az itteni zord klima miatt volt talán a legnagyobb szenvedésnek kitéve. Mint az őt később meglátogató franczia utazó, dr. Gérard levelében olvassuk: „Kilencz négyszög lábnyi szobájában 3—4 hónapon át a lámával és szolgájával el volt zárva. A cellából nem mozdulhattak ki, akkora volt a hó. A hőmérő állandóan 10—16 fokot mutatott fagypont alatt. Ott volt Csorna ködmenébe burkoltan s kezeit ölébe téve. Ilyen helyzetben olvasott regeitől estig, tűz nélkül. Mécsese nem volt, tehát éjjel nem olvashatott, Nyoszolyája a puszta föld, oltalma a roppant hideg ellen a puszta falak . . . Ilyen helyzetben gyűjtött és magyarázott Csorna negyvenezer tibeti szót" . . . A következő télen Ssultánpurban, Kulid-ban látjuk. Itt kellett volna találkoznia előző évi láma tanítójával. De hasztalan várakozik reá. Úgy látszik, az is megsokalta az elmúlt tél szenvedéseit. A másik évben, 1825. augusztus havától 1826. novemberéig, ugyancsak a ladaki tartományban látjuk, a pukdali zárdában, Tisza helységben. Majd 1827—30-ig a már említett kanumi zárdában. Kunawar tartományban. Itt látogatta meg 1829. szeptemberében Gérard dr. Leveléből fogalmat alkothatunk arról a sok nélkülözésről, a mi itt is várakozott reá s a mit tudományszomja kielégítése érdekében erős lélekkel tűrt. A lámák visszataszító szagú eledele: a faggyúval készített tea, meg néha egy kis rizs az egyedüli tápláléka. Úgy él egészen, mint egy buddhista szerzetes. Itt tanulmányozza a tibetieknek 320 kötetre terjedő szentkönyv gyűjteményét: a Kah-gyurt és a Szan-gyurt. Ezekből a falemezekre nyomtatott és két vastagabb fa fedőlap közé kötött könyvekből én is láttam néhány példányt a Londoni Missziói Társaság kiállításán. Körösi Csorna Sándor emléke elevenedett meg lelkemben, mikor ezeket a nagybetűs, hosszúkás falapokat forgattam. 1831 tavaszán már Calcuttában látjuk. Jó hírneve megelőzi. Az ázsiai tudóstársaság már az előző évben tagjává választja. Itt dolgozza föl a zárdákban gyűjtött tengernyi anyagot. Megírja s 1834-ben megjelenik a tibeti nyelv első nyelvtana és szótára. 1832—36-ig a „Bengáli Ázsiai-Társaság'* titkáraként működik. E közben több czikke jelenik meg a tibeti irodalmi termékekről a társaság lapjában (Journal of the Asiatic Society of Bengal). Ezek a czikkek az Európában megjelenő „Recherches Asiatiques" (Ázsiai kutatások) c. folyóiratban is megjelennek, Ezekből ismerkedik meg az őt mindig „nagy Csomá"-nak nevező Schopenhauer is a buddhizmussal. Calcuttában később az Ázsiai-Társaság könyvtárnoka lesz. Rábízzák az 1100 kötetnyi tibeti kézirat-gyűjtemény rendezését. Másfél év alatt, szakadatlan kitartással elkészül az óriási munkával. Itt nem nyugodhatott meg. Sarkalta a vágy, hogv fölkeresse a jugarok földjét, mely Tibet székhelyétől, Lassá-tíA északkelet felé, Chám tartományban, China nyugati határain van. Itt vélte, hogy elődeink nyomaira bukkan. 1841-ben már India északi részén, a tibeti határ felé jár ós Darjiling-be ér. Itt várja az akkor még független Sikkim ország királyának engedélyét, hogy országán keresztül Tibetbe utazhassék. E közben veszedelmes váltóláznak lesz az áldozata. Néhány napi szenvedés után utóiéri a halál. Utolsó nagy útja előtt állt már. Megtanult szanszkritul is, hogy a lasszai szent könyveket átolvashassa és azokból őseink további keresésére biztos nyomot találjon. S a sors kegyetlensége akkor sújtja, mikor 22 év küzdelmei, szenvedései után oly közel érzi magát czéljához. Az angol ügyvivő, Campbell tartózkodott a beteg ágya mellett. 0 hallgatta a halálos ágyán romokba dőlő terveit, s fájdalomtól összeszoruló szívének keserűségét. Mit érezhetett, a mikor látta, hogy a betegség akkor veri le lábáról, mikor — mint Bernát barát, több mint hatszáz évvel ezelőtt — már ő is olv közel járt czéljához ! 1842 április 11-én reggeltájt halt meg. Ott nyugossza örök álmát a darjilingi temetőben, honnan oly elragadó kilátás nyílik a llimalaya havas csúcsaira, köztük a föld második legmagasabb csúcsára és arra a hágóra, a merre Csorna Tibetbe akart menni. Nem hangzott magyar szó sírja fölött: angol barátai ós tisztelői mondottak fölötte imát. A Bengáli Társaság szép nagy emlékkövet állított sírja fölé. Fehér márványlapra vésett fölírás hirdeti. „Itt nyugszik körösi Csorna Sándor, Magyarország szülötte, kí nyelvészeti kutatások czéljából jött ketetre. Rendkívüli nélkülözések közt töltve hosszú éveket, a tudományért való kitartó munkásság után megalkotta a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát. Ez az ő legszebb és legigazibb emlékköve. Lassába utaztában, hol folytatni kívánta munkásságát, e helyen hunyt el, 1842 április 11-én . . . Munkatársai, a Bengáli Ázsiai Társaság tagjai szentelték emlékezetének ezt az emlékkövet. Nyugodjék békében". Mennyi reménység, mennyi küzdelem van ott eltemetve ! S nem szomorú-e, hogy ma, közel hét évtized múlva se hirdeti hazánkban valami emlékmű a munkás hazaszeretet csodálatos lelkű apostolának emlékezetét'? Pedig körösi Csoma Sándor minden idők magyarjánál nagyobb! Szerintem annál is nagyobb, kit nemzetünk a „legnagyobb magyarénak nevezett el, mert nemzete iránti szeretetétől indíttatva senkise tudott életének utolsó perczéig annyit nélkülözni, küzdeni, szenvedni, mint ő ! Az ifjúságnak se hirdeti egy számukra írt könyv se az ő csodálatos nagyságát. Pedig ha az az erős lélek lakoznék ifjainkban, férfiainkban és nagyjainkban, mint benne lakozott, nem lenne folytonos kesergés, lemondás, máról-holnapra élés az életünk ! Ha más nem gondol az Ő emlékezetére, bár annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek szerte e világon, különösen az angolok körében, mi lelkész- és tanártársai fogjunk kezet és adjuk össze filléreinket. Az Ázsiai Társaságnak csak néhány évig volt munkás tagja. Azok