Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-18 / 16. szám

szerint, e harmadik kötet első 31 darabját még maga a néhai szerző szemelte ki dolgozatai közül, mint köz­lendőket. A többit ifj. Mitrovics Gyula szedegette össze atyja irodalmi hagyatékából és sorozta be ebbe a kötetbe. Szükséges ezt eleve megjegyeznünk, mert azok a meg­jegyzések, a melyeket a kötetnek éppen a3i-dik darabja után való részére tenni kénytelenek vagyunk, igy nem any­nyira magát a néhai szerzőt, mint ifj. Mitrovics Gyulát, a kötet sajtó alá rendezőjét fogják illetni. Az a helyzet s azok a körülmények, a melyek között a lelkipásztor az egyházszertartási beszédek alkal­mával a közvetlenül érdekeltekhez és az érdeklődő jelen­levőkhöz szól, részben igen megkönnyítik, részben igen megnehezítik a szónok szerepét. Igen megkönnyítik, mert nem szükséges, hogy beszéde tárgya iránt a hallgatók érdeklődését felkeltse. A helyzetben, a viszonyokban már magukban meg van adva az érdeklődés. Feladata csupán az, hogy ezt a már meglevő érdeklődést, mint keresztyén lelkipásztor, ügyesen felhasználva, hozzáférkőzzék a tel­kekhez az evangélium tanításával, bátorításával, vigasz­talásával. De az adott helyzet és körülmények igen meg is nehezítik a lelkipásztor feladatát; mert a jó egyházszertartási, különösen a halotti beszédeknek, mivel alkalmazkodniok kell az adott helyzethez és viszonyokhoz, megkötik a szónokot s arra kényszerítik, hogy ne általá­nosságokat hangoztasson beszédében, hanem specziali­záljon, s különösen a temetési beszédekben az igazság­nak megfelelően jellemezzen. Egy egyházszertartási be­szédkötet értéke tehát — eltekintve a general-szószszerű és bárhol, bármily alkalomkor használható beszédeket tartalmazó kötetektől — szerintem attól függ, hogy egy­felől miként tudta az író a helyzet és a körülmények által vont korlátok között tartani beszédeit; másfelől pedig, hogy mennyiben tudta kihasználni a meggyőzésre, a megindításra, az elhatározásra, egyszóval az evan­géliumi építésre a megadott helyzet és körülmények előnyeit. Ha Mitrovics Gyula egyházszertartási beszédkötetét e két szempontból vesszük vizsgálat alá, bizony nem lehet annak minden darabját példaképen állítani a gya­korló lelkészek elé. Mint általában egyházi beszédeiben, úgy egyházszertartási beszédeiben is, Mitrovics nem mint a kedélynek, a szívnek, hanem mint a gondolkozó, a bonczoló értelemnek szónoka áll előttünk. Az adott helyzetet és körülményeket a legtöbb esetben nem hagyja ugyan figyelmen kívül, de csak ritkább esetben, egy-egy, őt magát személy szerint is érintő alkalomkor tudta meg­rezdíteni szíve húrját s tudott annak hangjával a közvet­lenül érdekeltek és a jelen volt érdeklődők szívéhez férni; a legtöbb esetben csak a bonczoló értelem tanító hangja hallatszott beszédeiben. Ez a komolyság s komolyan taní­tás nem kardinális hibájuk ugyan az egyházszertartási beszédeknek, de mégis egyoldaliiságnak kell azt minő­sítenünk. Az ú. n. ríkatós beszédeknek egyáltalában nem vagyok ugyan barátja, de mégis kedvesebbek előttem azok az egyházszertartási beszédek, a melyek, bár nem nélkülözik a tanító elemet, de inkább az érzelemhez szólanak. Kedvesebbek és természetesebbek az ilyen beszédek, mert hiszen az egyházszertartási alkalmakkor, az adott helyzetből kifolyólag, a lélek érzelmi oldala van első sorban érdekelve; tehát a szónok is akkor lehet a leghatásosabb s úgy építhet legkönnyebben, ha legelső sorban az érzelmeket ragadja meg s úgy halad át a vigasztalásra, vagy az akarat elhatározására. Mitrovics e tekintetben nem mutatja fel magát mesternek kezünk alatt levő kötetében. De nem mutatja mesternek magát Mitrovics az invenczióban, a jellemzés művészetében és a stilus vál­tozatosságában sem. Azt a lendületességet, melegséget ós jellemző erőt, a mely Radácsi György „Emlékjelek és bizonyságok" cz. kötete nekrológjait oly kiválókká teszi, Mitrovics halotti beszédeiben, még a legnevezetesebb alkalmakkor mondottakban sem találjuk fel oly mér­tékben, mint szeretnők. Sőt meg kell jegyeznünk, a mi már egy kiadott kötetben visszatetsző, hogy Mitrovics egy-egy halotti beszédének nemcsak eszmemenetét hasz­nálta fel más alkalommal is, de több esetben szóról­szóra is ismételt rövidebb-hosszabb, néha a beszéd feléig felérő részleteket, és pedig oly alkalmakkor is, a mikor az invencziózus és jellemzésre képes liturgus teljesen újat és megkapót tud produkálni. így, a kisebb terje­delmű ismétlésektől eltekintve, a 14. lap 2-dik bekez­désének eleje ismétlődik a 21. lap 2-dik bekezdésének elején ; a 86. lap első bekezdése ismétlődik a 165. lap 2-dik bekezdésében; a 85—86. lap ismétlődik a 219. lapon; a XXXVIII. sz. halotti ima jó V3 részében ismétli a XXI. sz. halotti beszédet; ugyanez a viszony a XXXV. ós XIV. sz. dolgozatok között; az Emődi Dániel sárospataki főiskolai tanár fölött mondott, halotti beszéd pedig (XVI. sz.) nem egyéb, mint a Molnár István, szintén sárospataki főiskolai tanár felett elmondott (XLVI. sz.) beszéd teljes ismétlése. Azt, hogy egy gyakorló lelkész egy-egy gondolatát, egy-egy beszéde eszmemenetét ismétli, a helyzet és a körülmények által szükségessé tett variáczióval, lehe­tőnek tartom ugyan, — de az olyan mértékű ismétléseket, mint a milyenek a XVI., XXXVIII. és XXXV. beszé­dekben előfordulnak, nagyon különösnek találom épen Mitrovicsnál, a gyakorlati theologia tanáránál és a sáros­pataki főiskola lelkészénél. De ha még maga Mitrovics megengedhetőnek tar­totta is az ilyen ismétléseket magára nézve, fiának, az irodalmi hagyaték sajtó alá rendezőjének, mindenesetre meg kellett volna óvnia atyja emlékét az e miatt jogo­san felhangzó kritikától, és pedig az által, hogy az ilyen, ismétlésekkel bővölkedő, illetve ismétlésekből álló darabokat kihagyta v< Ina a kötetből. A gyermeki kegyelet mindenesetre a legszebb erények egyike; de a mikor irodalmi hagyaték közléséről van szó, nem szabad a kegyelet mellől hiányoznia a gondos összehasonlításnak, a kritikának sem, mert ennek hiánya olyan megítélé­sekre ad alkalmat, a mik nem válnak hasznára a kegye-

Next

/
Oldalképek
Tartalom