Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-04 / 14. szám

gában járó önzés és kételkedés helyett, Istenfiúságában való hitet és az Atya és az atyafiak iránt való szeretetet s úgy koronázd királyoddá Öt. Keresztjére bűnödet, ó-emberedet feszítsd emberi lélek, s százados bűneidet magyar Sión. Szüless újjá, győzz bűnön és győzz halálon! Támadj fel krisztusi személyiséggé, megváltott istengyermekké, „szegény ember!" Légy tanítványi sereg, szent család, királyi papság, szentek egysége, Krisztus anyaszentegyháza, te virágvasárnapi nép, magyar Sión, boldogtalan embervilág Krisztusod királyi uralma, megváltó szerelme által! Újuljon meg minden lélekben, a magyar Sionban, az embervilágban a második teremtés nagyhete! Vigyed te is Lapunk, mint a Jelenések angyala, az üdv örök evangéliumát mindenkor e helyről a magyar Sionba, a magyar lélekbe! Töltse be a földet az Atya kegyelme, a Fiú szerelme, a mi hitünk s a mi szeretetünk az isteni üdvnek zengő himnuszával: Hozsánna! Halleluja ! Isten az Atyánk. Krisztus a Királyunk. Mienk az élet, mienk az üdv! V. J. TÁRCZA. Nagypénteken. Csendes a sír, Jézus alszik, Csak halk, fájó zokszó hallszik; Könnye hull a gyászolóknak, Az angyalok is zokognak. Fájdalomnak éles tőre, Oh mint vérzik a sziv tőle ! De az Isten nagy szerelme Gyógyító ír a mély sebre. Ha rám is majd sír domborul, Lesz-e, a ki rája borul Fájdalommal, szeretettel ? Lesz-e, a ki nem felejt el ? Hull-e virág s köny poromra? Száll-e áldás sírhalmomra? Hagyok-e itt szép emléket, Mint legdrágább örökséget? Oh Atyám, hagyj itt úgy élnem, Hogy bármikor jön el végem, E földön megsirassanak, S hajiékid befogadjanak ! Sántha Károly. Paesirtaszó a barázdák felett. Előadatott a Kálvin Szövetség ünnepi ülésén. — Ezer évig hogy bízvást szántogattunk A könnyáztatta barázdák során: Talpunkra annyi súlyos rög tapadt, Mitől nehéz lett lábunk mocczanása. Ezer évig hogy Európa hídján Kereszt, szabadság őrállói voltunk És karddal ettük száraz kenyerünket: Kérgessé vált mi munkás két kezünk. Egyszerre aztán dörgő riadóval Toppant elébünk könnyű zubbonyában Az Új Idő, a népszabadság százada, Hogy szerződésre lépjünk a világgal, Vérszerződésre, a melyben a vér Branyiszkótól — Aradig áradozzon. Majd föl szakítván országok határán A zárt sorompók lánczait, Csatatér — szántó nemzetem előtt egy Piaczczá tette a kerek világot. S ma forr a népek kalmárversenye, Hol a nágyobbat kapzsi vágy hevíti Útszélre vetni s kirabolni czédán Kis nemzeteknek versenyszekerét. E világvásár szörnyű zsivajában, Áll tétován a meglepett magyar, Az én tűnődő csöndes kis hazám. Rajtunk a század mind a hét csapása ! A gúny nyilát és lenézésnek rongyát Dobják fejünkre s kérges tenyerünkre Jobblétben úszó, boldog nemzetek. Hát itt belül a négy folyam határin Áll-e a hon egy férfifej gyanánt? Oh, sokfejű test vagy én szép hazám, Egyik fejednek halvány homlokán A hitvillongás lángkeresztje ég. Másik fejednek szája üregéből Viperanyelv villáma szúr felém: Nemzetiségek orgyilkos haragja. S nézem megrázott, harmadik fejed, A mely a múltnak azt menydörgi: nem! Mely fittyet hányva égnek és hazának Nemzetkáromló álnok mámorában Márszellyeszszél köszönti a jövőt. És mi, a nagy, a szebb mult templomának Imádkozó, rajongó fiai Lobogó, zászlós lélekkel vigyázunk Egy talpraállt, cselekvő nemzetet. És nincs sehol. A büszke trikolort Végig e honban, Kárpát ormitól Az árbóczerdős Quarnero vizéig Sóhajtozás szellője lengeti.