Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-03-21 / 12. szám

megfelelőt, aláírhatjuk, annyival is inkább, mivel a legvilágosabban megállapítja, hogy a párbértermészetű szolgálmányok eredő forrása a parókhiális kötelékhez tartozás; tehát azok olyanoktól, a kik a r. kath. egyháznak nem tagjai: nem követelhetők. A második tételnél azonban már megbillen a miniszteri átirat logikája, a mikor lehetőnek tartja, magánjogi vagy kollektiv községi köteleztetés alapján a nem r. katholikusoknak párbértermészetű szolgáltatásokkal való megterhelését. A két prot. egyház memoranduma már reámutatott arra, a mit a miniszter is akczeptál, hogy a párbértermészetű szolgáltatások jogforrása a parókhiális kötelékhez tartozás. Ha tehát ez annak a jogforrása, akkor a párbér közjogi szolgáltatás, a mely magánjogi szerződés tárgya nem lehet; vagy ha még ily kötelezettséget valaki a maga személyére nézve átvállalna is, az csak őt magát s legfelebb még közvetlen örököseit terhelheti, de az örökösök örököseire már semmi esetre sem hárítható át. Hasonlóképpen lehetetlen és se köz-, se magánjogilag meg nem állhat az, hogy egy polgári község nem r. kath. tagjai a r. kath. egyház összes szükségleteinek fedezésében együtt osztozzanak a r. kath. községi tagokkal, vagy pedig hogy egy polgári község, a mely talán századokkal ezelőtt patrónusi kötelezettséget vállalt a r. kath. egyházzal szemben, e kötelezettség teljesítésére még akkor is rászorítható lenne, a mikor belőle a r. katholikusok teljesen kipusztultak, vagy pedig az egész község más vallásfelekezet hívévé vált. Ellene mond ennek nemcsak az 1848. XX., hanem az 1790/91. XXVI. t.-cz. is. Elismeri ezt részben maga a miniszteri átirat is, a mikor a magánjogi alapokon vagy a párbérek avertálása útján községi patrónusi kötelezettségek alapján követelt szolgálmányokat illetőleg azt jelenti ki, hogy a községeknek joguk van a nem róm. katholikusokat a patrónusi kötelezettségek alól felmenteni, a magánjogi követeléseket pedig egy törvényhozási intézkedés megszüntetheti. Ha tehát az első tétel logikáját a miniszter, minden megbillenés nélkiil érvényesíteni akarta volna az egész vonalon, akkor nem azt kellett volna kijelentenie, hogy a magán- és kollektiv jogi köteleztetést továbbra is fentartja, hanem azt, hogy az ilyen köteleztetések megszüntetése végett törvényhozási intézkedést kíván tétetni. A lejtőn lehet ugyan felfelé is haladni; de még könnyebb azon alácsúszni. S miután a logika megcsuszamlása már megtörtént a miniszteri átirat második tételénél, csak természetes, hogy még lejebb csúszott a lejtőn a harmadik tételnél, úgy annyira, hogy egyenesen bele ütközött az 1848. XX-ba és az 1790/91. XXVI. 6. §-ába. S ez, a lejtőn való teljes lecsúszás és a tételes törvényekbe való ütközés az, a mi bennünket arra kell hogy kényszerítsen, hogy a miniszter szándéka ellen a leghatározottabban felemeljük tiltakozó szavunkat. A harmadik tételben a miniszter azt helyezi kilátásba, hogy a magánjogilag és a községi kollektivitás alapján a jelenben és a jövőben nem biztosított párbérszolgáltatások az államkincstárból fognak kárpótoltatni az érdekelt plébániáknak, az 1896. évi jövedelmi összeírásban megállapított pénzértékekig. Ezzel szemben nyomatékosan hivatkozunk legelső sorban is az 1790/91. XXVI. t.-cz. 6. §-ára, a mely. kizárja a lehetőségét annak, hogy a protestánsoktól addig (s attól kezdve mind a mai napig) követelt párbértermészetű szolgáltatások az államkincstárból kárpótoltassanak. A nevezett törvény idézett §-a ezt mondja: „Az evangélikusok által a katholikus papoknak és iskola-tanítóknak, vagy az egyház más szolgáinak, akár készpénzben, akár természetiekben vagy munkákban eddigelé fizetett párbér vagy ágybér jövőre egészen megszűnjék, és a jelen országgyűlés törvényczikkeinek kihirdetésétől számítandó három hónap múlva az többé sehol meg ne vétethessék, hacsak az evangélikusok az említett lelkészek szolgálatát önként nem használják, mely esetben azon cselekvényekért a katholikusokkal egyenlő papbért tartoznak fizetni. Mikép teljesítessék pedig kárpótlás a r. katholikus lelkészekre nézve az elvesztett jövedelmekért ? — az iránt a helytartótanács fog meghallgattatni, egyszersmind neki kijelentetik : hogy 0 Felsége abba sohasem fog beleegyezni, miszerint ezen kárpótlás czíme alatt, akár az adózó népre, akár a kir. kincstárra bármi teher háruljon." Miután pedig az 1848. XX. t.-cz. a törvényesen bevett felekezetek között teljes egyenjogúságot és viszonosságot állapított meg és ez a törvény a két evang. egyházon kívül az unitárius és a gör. keleti, egy újabb törvényünk pedig az izraelita felekezetet is felvette a törvényesen bevett felekezetek sorába: az 1790/91. XXVI. t.-cz. 6. §-ának rendelkezése kiterjed az ország összes, nem róm. kath vallású polgárára. De mivel kiterjed, a miniszter ezen szándókát, hogy a róm. kath. plébániáknak az eddig jogtalanul követelt szolgáltatások megszüntetése folytán előálló, sőt még a jövőben is előállható veszteségeit az adózó nép megterhelésével, az államkincstárból kárpótoltassa: az ország tételes törvényeibe ütközőnek kell minősítenünk. S a mikor mindezekre reámutattunk, a további teendők elvégzését azokra kell bíznunk, a kik részint az egyházak őrállói, részint az ország adózó polgárai, részint annak törvényhozói. Jogtalan követeléseknek állami kárpótlása tiszta lehetetlenség, főként akkor, a mikor ezt már egy érvényben levő országos törvény kategorikusan kijelenti. Tegyék hát meg kötelességeiket a miniszter szándékával szemben mindazok, a kik az egyházak és az állam jogainak megvédésére hivatva vannak ! fí. 1.