Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-03 / 1. szám
való törekvésnél nem kicsinyes egyetlen, még porhüvelyét elhagyni készülő lélek sem. Nagy elszántságú és nagy önfeláldozással dolgozó szervezett, czóltudatos munkások ezrei és százezrei állanak e czél szolgálatában. Mert a római egyház minden időben, de különösen a nagy ellenreformáczió megindulta óta bámulatraméltó körültekintéssel, ügyességgel és következetességgel tudott besorozni és szervezni minden munkaerőt; erre nézve találóan jegyzi meg a nagy angol történet- és essayíró: „ha Wesley a római egyházban születik, ennek kebelében bizonyára úgy hal meg, mint valamely új hatalmas prédikáló rendnek alapítója és első generálisa, míg az anglikán egyház nagy könnyelműséggel ós rövidlátással kirekesztette őt". Azok a prédikáló, térítő, tanító, gyógyító stb. férti és női rendek, a melyek a rekatholizálás munkájában oly nagy eredménnyel működtek, a melyek a szervezett egyház és a laikusok, még pedig a perifériákon levő laikusok között az összeköttetést mind máig fenntartják és minden buzgalmukat, erőiket az egyház javára gyümölcsöztetik, a hivatalos egyháznak jóformán egy fillérjébe sem kerültek. De ha a római egyház ekként áz újabb időben mindenütt nagy munkát fejt ki a lelkek megtartása ós visszahódítása érdekében, kettőzött a buzgalma és igyekezete Angliában, különösen két okból kifolyólag, A róm. kath. egyháznak az újabb időben nagy veszteségei voltak és vannak a római népek körében. A franczia államban a nagy közös ellenséggel, az atheizinussal szemben veszített csatát. Ott most a vallástalanság a hivatalos vallás és a franczia hivatalos állani annyira megy türelmetlenségében minden vallással szemben, hogy még a gyarmatain működő hittérítők munkájának is, a hol csak lehet, gáncsot vet. A román népek körében terjed legjobban a modernizmus. Ezen veszteségeit az angolszász nép körében szeretné kipótolni a római egyház, márcsak azért is, mert jól tudja, hogy most, legalább ez idő szerint, még ez a vezérlő nemzet, hogy ennek kezében futnak össze a világeseményeket, a még meg nem tért pogány népek sorsát intéző fizikai és szellemi erőhatások szálai. Úgy áll a dolog, hogy a mely egyház az angol nemzet körében tud hódítani, tért foglalni, az nagyon értékes anyagi és szellemi erők és alkalmak, lehetőségek birtokába jut a továbbterjeszkedésre nézve. Ebből magyarázható meg azon rendkívüli figyelem és kitüntetés is, hogy a pápa a mult évben, a nagysikerű pánanglikán kongresszus ellensúlyozására a londoni eucharisztikus kongresszusra külön pápai legátust — a latere — küldött. Sok száz év óta nem lépett Anglia földjére pápai követ; a „no popery" — el a pápasággal — jelszava mélyen befészkelte magát ott a szabadságára féltékenyen őrködő nemzet többségének és legjobbjainak szivébe. Az anglikán egyház államegyház, nem független, de sorsát nem idegen földön, a nemzeten kívül és nem is e felett álló tényező, hanem a nemzet akaratát képviselő, kifejező nepparlameiu intézi. De az anglikán egyház, a mely előszeretettel nevezi magát katholikusnak, külső szervezeténél, s különösen a mult század negyvenes éveitől dotálódó belső, szellemi megoszlásánál fogva sokszor ingerelte már vérmes reményekre a római egyházat. Hiszen a mult században három nagy angol bibornok: Wisemann, Newmann és Mauning tették meg azt a „csak egy lépést" és anglikán papokból a római egyház főpapjaivá lőnek. Az arisztokráczia számos tagja fordí tott hátat atyai egyházának; és most a high church ritualisztikus tanokkal szaturált papjai a római egyházi tannal majdnem teljesen megegyező hitet vallanak és liturgiát használnak az úrvacsorára vonatkozólag. Azt hiszem, ezen jelenségekre támaszkodva remélte a római egyház, hogy legprovokálóbb szertartását, az eucharisztikus körmenetet, most már megtarthatja Londonban. De az angol kormány helyes érzéke megóvta a római egyházat is e szándékolt ballépése rossz következményeitől. Mert valóban helyesen jegyezte meg e kihívó szertartás ellenzőinek egyike: mit szólnának a római katholikusok ahhoz, ha a protestánsok Rómában rendeznének a Vatikán közelében válami ofyan szertartást, tüntető menetet, a mely a róm. kath. hitnek és meggyőződésnek oly arczulverése, mint a minő a protestánsokra nézve az euchariszt, a melyre nézve a protestantizmusnak nem lehet más meggyőződése az evangélium szerint, mint az, a mely a heidelbergi katechizmus feleletében jutott kifejezésre. Tehát, bár a római egyház az anglikán egyház életének több jelenségében lát már most-olyan archimedesi pontot, a melyről azt hiszi, hogy minden erejével reávetve magát, azt ki és magához átemelheti, de az angol nép nagy többsége előtt a pápaság még most, ez idő szerint sem tartozik a jobb hangzású nevek közé. Angliában az utolsó róm. kath. uralkodó II. Jakab volt, a kit elűztek, nem azért, mert katholikus volt, hanem azért, mert „az ország minden alaptörvényét megszegte". Több mint kétszáz évvel ezelőtt történt ez, de a nagy visszahatás még most sem szűnt meg és a királyi koronázó esküből még most sem törölték azt a nevezetes pontot, a mely a 2-dik sakramentum eltorzítása ellen irányul. Az anglikán egyház nemzeti, a róm. kath nemzetközi, ez magyarázza meg a két egyház különböző helyzetét és viszonylagos erejét. Az anglikán egyház a hagyományokhoz ragaszkodó és minden idegen zsarnokságtól irtózó angolszász nép sajátságos alkotása. Angol földön született és ott forrt össze a nemzet életével, mint a nemzeti öntudat természetes gyümölcse; mint az olasz és északi népfajok szellemi távolállásának szükségképeni folyománya. Sajnos, hogy a római egyházból sok olyan dolgot átvett és megtartott, a mi később sok bajnak, romlásnak ós pedig önönromlásának is okozójává lett. 0 maga is a reformáczió szülötte volt és ime mégis a neczesszáriákon kívül a külsőségekben is megcsontosodott konformitást követelt s így történt, hogy az idők folyamán annyi értékes vért vesszitett; így történt, hogy