Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-14 / 7. szám

Szó munkatársa előtt. De elárulja azt az Alkotmány f. hó 7-iki számában Túri Béla szerkesztő „A^vegyesházasságok" cz. vezető czikkében. írja ugyanis a következőket: „A kik á vegyesházasságoknál a kellő biztosítékokat megadják, ezentúl is az egyház fóruma előtt ünnepélyesen köthetnek házasságot, mert ezen a Ne temere nem változtatott. A kik nem adják meg a kellő biztosítékokat, azok eddig sem kötöttek a katholikus lelkész előtt (úgynevezett passiva assistentia mellett) házasságot, hanem mentek a protestáns lelkészhez vágy csak az anyakönyvvezetőhöz, s tilosán, bűnben (sic!), de érvényesen kötöttek házasságot. Ha az egyházzal ki akartak békülni, bűnüktől meg kellett szabadulni. Ezentúl az így, nem katholikus lelkész előtt kötött házasságot, a kiengesztelőd ésén felül érvényesíteni kell (te említett módok egyikén Körmönfontan, nagy ravaszsággal vannak konczipiálva ezek a mondatok. De hát, járatosak lévén némileg a Szövéjsfmagyarázatban, minden nagyobb nehézség 'fíélkiil ki tudjuk hámözni azokból azt, a tni lényeges, de a mit Túri Béla szerkesztő úr olyan ártatlan képpel inoríd, mintha valóban igaz volna, hogy — a mint mondja — a Ne temere „nagy engedmény az egyház részéről a nem-katholikus keresztyénekkel szemben!" „Kellő biztosítékok", a „bűntől megszabadulás", „sanatio in radicc", ezek azok, a mik kiemelkedőleg hangzanak Turi Béla, illetve Kohl Medárd nyilatkozataiban. Mi a „kellő biztosíték?" Tudjuk, hdgy nem más, mint a róm. kath. egyház javára adott reverzálts. Mi a „bűntől megszabadulás", a „sanatio in radice?u

A reverzális már nem lehet, mert hiszen az csak a házasság megkötése előtt adható. Nem lehet tehát más, mint a nem róm. kath. félnek a róm. kath. egyházba bekényszerítése, vagy legalább is annak ünnepélyes megigérése, hogy minden gyerm.ek a. római katholikus vallásban fog neveltetni. íme, ennyit ér s ennyit jelent a püspököknek adott dispensationalis jog. S hogy lesz-e ebben a tekintetben más helyzet és mit ér az a híresztelés, hogy a kormány erélyes, bár diplomatikus közbenjárása folytán a Ne temere ügye „mindennek megnyugvására" fog elintéztetni, arra nézve Kohl Medárd püspök úr ezt mondja: „Azt én nem tudom. Lehet, hogy valami végleges intézkedés fog történni. Talán, a mint egyéb házassági ügyekben eddig volt, ezután öt évről öt évre meghosszabbítva megkapja a püspöki kar a dispensatió jogát; de ezt nem tudom ... A szentszéknek joga van, ha jónak látja, a német Providát reánk is kiterjeszteni, illetőleg a Lambruschini instrucriót megújítani." S hogy ezeknek a diplomatikus kijelentéseknek megint mi az értékük, elég világosságot vet arra a cz. püspök úr ama kijelentése, hogy úgy hallja, hogy a pápa még a német Providát is' visszavonni készül, s hogy a Ne temere azért adatott ki, hogy „a pápai jog declaráltassék". S bárntínt oköskódjafiak, magyarázgassanak, szépítgessenek is azok, a kiknek elemük és czéljuk az igazság elleplezése, itt a punctum saliens: a pápai jog declarálása. Tudjuk, hogy ez a jog a pápaság tanítása szerint isteni jog, a mely felette áll minden emberi és állami jognak. Ennek érvényesítését, addig, a míg az államok a maguk házasságjogi törvényhozásában a pápaság tetszését keresték, bizonyos pontokon s bizonyos körülmények között kész volt nyilvánosan nem követelni, hanem csak, hogy úgy mondjuk: a sorok között diadalra juttatni. A mióta azonban az államok törvényhozási intézkedései, többé-kevésbé kivonták magukat a titkos pápai hatalom alól, azóta elérkezettnek látta a pápaság azt az időt, hogy nyíltan is előálljon az állami jogok felett állónak hirdetett jogainak érvényesítésével. ' S hogy nem a levegőből kapjuk éá állításainkat, annak igazolására idézzük Tari Béla szerkesztő úr fentebb említett czikkéből a következő passzusokat: „A míg ... az állam az egyházi házasságkötést akczeptálta s a polgárok ezen legfontosabb magánjogi viszonyát az egyházi álláspont szerint, ítélte meg, addig az egyház a maga házasságjogát nem tekintette pusztán olyan kérdésnek, mely csak a lelkiismeret fóruma elé tartozik, s a melyet épp azért csak ezen szempontból kezel. Az állam egyházellenes magatartása és eljárása azonban az egyházat most már erre a területre szorította vissza. Az állam az egyházi házasságjogot száműzte az állami jog mezejéről. Nagyon természetes tehát, hogy az egyház, a mely a keresztények házasságát amúgy is mindig a saját joghatósága alá tartozónak tekintette, most elérkezettnek látta az időt, hogy úgy rendezze a házasságjogot, a hogy azt a vallási élet szempontjából legjobbnak látja. Éppen az említett körülménynél fogva, hogy az egyház kiszoríttatott az állami jog teriiletérői a házasság terén, nem természetes-e, hogy az egyház a Ne temere dekrétumban azt az elvet állította fel, mint általános és egységes elvet: hogy a latin szertartású katholikusra nézve csak a saját egyházi fóruma előtt kötött házasságot ismeri el házasságnak. Minden más fórum előtt kötött házasságot ő is olyannak tekint, a mely egyházjogilag nem létezik." Ilyen nyilatkozatok mellett lehet-e még valaki olyan jóhiszemű, hogy a Ne temere ügyének mindenek megnyugvására szolgáló megoldását remélje ? Mi nem hisszük. Legalább a protestáns köröket illetőleg nem! . . -De hát a kormány és annak „erélyes és diplomatikus" közbelépése? — kérdezhetné valaki. Erre