Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-05 / 1. szám

kező, immár 2-dik kiadásban megjelent munkáját: r

Az állainsegélykérvények szerkesztése és felszerelése az 1907. XXVII. t -cz. alapján". Ebben a könyvben mindazt meg fogja találni, a mit idevonatkozókig tudni és tenni kell s így kikerülheti, hogy kérvénye visszautasíttassék. A könyv kapható szerzőnél, Sopronban. Ára 1 korona. Szerk. KÜLFÖLD Az amerikai magyar református egyház ügyéhez. Mult évi 51. számunkban közöllük Nánássy Lajos czikkét a magyar ref. egyház amerikai missziójának jogosultságáról. A czikknek ama felfogását, hogy a magyar ref. egyház nemcsak jogosult, de hivatott is arra, hogy Amerikába szakadt hívei lelki gondozását felvegye és őket, a míg lehet, az anyaegyház légkörében tartsa, — teljesen akczeptáljuk. Úgy látjuk azonban, hogy az amerikai magyar misszió kezelésében valahol valami baj van, a mennyiben nemcsak nem képes arra, hogy támogatására az Amerikában működő összes magyar ref. lelkészeket megnyerje, hanem az amerikai protestáns egyházak részéről is olyan megítélésben részesül, a mely nemcsak szomorúsággal tölt el bennünket a jelent illetőleg, hanem aggodalmakat is kelt a jövő tekintetében. Presbyterian czimű amerikai egyházi lap f. évi október 16-iki számában Mac Lohanan Sámuel presb. lelkésztől az amerikai magyar református egyház történetét és jelen helyzetét ismertető levelet közöl, melyre a szerkesztő egy külön czikkben is felhívja az olvasók figyelmét. Elmondja a levél írójáról, hogy az, mint a new-jerseyi synodus (egyházkerület) belinissziói bizottságának elnöke, — mely bizottság főleg a beköltöző idegenek között működik, — alaposan ismeri a bevándorlottak egyházi viszonyait és egy jelentékeny könyvet ír róluk „A mi idegen ajkú lakosságunk" czimmel. A figyelemreméltó czikkely, Csizmadia Lajos, pápai ref. theol. tanár fordításában így hangzik: A magyar református egyház oda át Európában csaknem három millió lelket számlái s így a presbiterián elveket valló egyházak családjában a legnagyobbak közé tartozik, ha ugyan nem a legnagyobb. A magyarországi bevándorlás áradata, mely egyre növekvő arányban ömlik Amerika partjaira, — a két utolsó évtizedben a magyar kálvinisták tízezreit hozta át hozzánk. Az egyesült államokbeli református egyház (népszerű nevén a német ref. egyház) 1890-ben kezdette meg közöttük a munkát. S a folyton növekvő számú jövevények ügyét oly módon karolta fel, a mely fényes világot vet azon egyházra, tagjaira és erejére. A presbiteriánok valamivel előbb kezdették el közöttük a munkát a pennsylvániai kőszénbánya vidéken, de 1900-ig keveset tettek érettök. Ekkortájban vonták mindinkább idegen származású hitsorsosaink magukra egyes gyülekezeteink lelkészeinek figyelmét, a kik azután róluk gondoskodni is igyekeztek. E két amerikai egyháznak a magyar lelkészek küldése iránt \aló felhívásai és az itteni magyar lelkészek áldatlan czivakodása végre felhívta a magyarországi hatóságok figyelmét is. A magyar református egyház gróf Degenfeldet, a magyar protestáns nemesség egyik legkiválóbb alakját küldötte át hozzánk. A magyarországi ref. egyház egyike lévén azon hazában az állami támogatást élvező egyházaknak, a politikai hatalom ellenőrködése alatt áll. A gróf hamarosan feltárta jövetele czélját, hogy t. i. a két amerikai egyház által alapított és szervezett gyülekezetek szakadjanak el amaz egyházaktól s legyenek tartozékává az otthoni, az Európában levő nemzeti egyháznak, alávetvén magukat az ő ellenőrzésének, de osztakozván is vele a magyar állam anyagi támogatásában. A lelkészeknek kilátásba helyezte a csatlakozás esetén, hogy otthon is alkalmazást nyerhetnek, ha netalán haza kívánkoznak, és hogy mind magukra, mind családjukra nézve tagjai lehetnek a lelkészi nyugdíj, — illetőleg gyámintézetnek. De hozzá fűzte a fenyegetést is, hogy mindazon lelkészek, a kik egy bizonyos időn belül nem csatlakoznak, a nemzeti egyházra nézve elvesztik lelkészi állásukat ós abból folyó jogaikat. A lelkészek szörnyű kényszerhelyzetbe hozattak, ámde nagy többségük mégis kimondotta, hogy az amerikaiaktól nem szakadnak el. A hosszabb időt itt töltött egyháztagok is helyeselték ezt az elhatározást; így a gyülekezetek nagy többsége megmaradt az amerikai egyházak kötelékében. A gróf nem érte el czélját. Utána dr. Antal Géza, a zseniális pápai theológiai tanár küldetett ki, hogy az amerikai és a magyar egyházi férfiakat a tervnek megnyerje. De sok utazás, egyezkedés és becsületes fáradozás után azon meggyőződéssel ment haza, hogy az kivihetetlen. Ujabban Bede László tanár, mint harmadik képviselő jött az Egyesült Államokba, a magyar nemzeti egyház érdekeinek előmozdítása végett. Joggal föl lehet tenni a kérdést, hogy: „az amerikai egyházak miért nem látják szívesen az anyaegyháznak az idegenbe szakadt gyermekei iránt való nemes érdeklődését, és miért nem akarják neki átengedni a munkát, a mit ennyire látszik óhajtani ?" A válasz erre egyszerűen az, hogy a magyarok nagy része nem kívánja a csatlakozást. Ragaszkodnak azon amerikai felekezetekhez, a melyek gyámolították őket; s azt mondhatjuk-e, hogy e lojalitásukért megérdemlik, hogy az amerikai egyházaktól erőszákkal szakíthassanak el? Azonban, a magyaroknak és amerikai barátjaiknak mélyebben rejlő okuk is van. A tapasztalat bőségesen igazolja, hogy nem bölcs dolog, valósággal nem czélszerű az amerikai protestáns egyházakat hosszabb időre külföldi felügyeletre bízni. Az itteni denomináczóik számát sem kívánatos szaporítani. De mégis úgy vélem, hogy a komoly és gondolkodó embereknek az ez irányban