Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-12-20 / 51. szám

Felhívás a létesítendő Farkas József-emlék alap érdekében. A dunamelléki ref. egyházkerület budapesti theol. akadémiája mélyen gyászolja felejthetlen kedves tanárának, Farkas Józsefnek, 53 évi tanári működése után történt elhunytát. E gyászban, mint ezt a hozzánk beérkezett nagyszámú részvétnyilatkozatokból is látjuk, nagyon sokan osztoznak. Es ez oly természetes! Hiszen mindenkire, a ki csak egyszer is érintkezett a megboldogulttal, felejthetlen benyomást gyakorolt az ő egyénisége. De felejthetlen marad Farkas József különösen azok előtt, a kik az ő tanítványai valának. Isten iránti hálával gondolunk mindnyájan arra a nagy kiváltságra, hogy ülhettünk az ő lábainál és élvezhettük keresztyéni hittel, szerénységgel párosult bámulatos nagy tudásának gyümölcseit és láthattuk napról-napra az ő egész egyéniségében, életében a legnemesebb keresztyéni erények kifejeződését. Meg vagyunk győződve a felől, hogy sok százakra menő tanítványai közül nincsen egy is, a ki ne óhajtott volna szeretetének, kegyeletes hálájának jeléül egy koszorút, vagy legalább egy virágszálat odahelyezni a megboldogultnak frissen felhantolt sírjára. A hálának, az elismerésnek ezt a csekély adóját kérjük most az ő tanítványaitól és tisztelőitől. Most, a midőn nemes, annyira megszokott alakja testileg végleg elköltözött körünkből és egy emberöltőn át teljesített, példányképül szolgáló, lelkiismeretes munka után nyugalomra tért Istennek e megfáradt, hű szolgája, — azt hisszük, minden tanítványának és tisztelőjének lelkében élénk visszhangra talál e felhívó szózatunk, a melyben kérjük mindazokat, a kiket ő annyira szeretett, hogy emlékének méltó megörökítésében nekünk, tehetségükhöz képest, segítségünkre legyenek. Egy, az ő nevét és emlékét megörökítő ösztöndíj-alapítványt óhajtunk létesíteni a theologiai tanuló ifjúság részére, oly czélból, hogy ennek évi kamatait azok élvezzék, a kik az egyháztörténet tanulmányozásában a legnagyobb szorgalmat fejtik ki és a theol. tudományok e fontos ágában a legjobb előmenetelt tanúsítják. Mindnyájan tudjuk, mily páratlanul pontos és lelkiismeretes tanítója és hűséges d aj kálója volt az elhunyt az ifjúságnak, éltének szinte legutolsó napjáig. Azért reméljük, hogy sokan, nagyon sokan fognak e czélra adakozni, és a mi nagy professzorunk neve és emléke ezen alapítványban méltó megörökítést nyer intézetünkben. A „Farkas József ösztöndíj-alap"-V8L szóló adományokat kérjük B. Pajp István theol. akadémiai igazgató nevére, Budapest, IX., Kálvin-tér 7. sz. küldeni, a ki a „Prot. Egyházi és Iskolai Lap"ban fog a beküldött összegekről nyilvánosan elszámolni. Kelt Budapesten, 1908 deczember havában. A budapesti ref. theol. akadémia tanárai. TÁRCZA. A Servet-ügy aktái, II. (Folytatás.) Azt mondják, az még sem járta, hogy én Servetet Krisztus bevallott ellenségeinek, mint undok vadállatoknak odadobtam. Azt állítják, hogy én fogattam el Yienne-ben, a lyoni tartományban. De hogyan jutok én egyszerre a pápa udvaronczai közé ? Honnan ennyi kegy ? Valószínű ugyanis, hogy ide-oda Írogatnak egymásnak leveleket, de olyan nagy a különbség köztük, mint Krisztus és Belial közt. Ezt a haszontalan rágalmat nem is érdemes czáfolni, elég ha tagadom. Már négy éve annak, hogy ezt maga Servet hazudta rólam és Velenczében is elhíresztelé.1

Gyűlöletből tette-e, avagy valamit gyanított? nem tudom. Csak azt kérdem: ha akkor az ón feljelentésemre lőn elárulva, hogyan történt az, hogy három éven át nyugodtan, minden baj nélkül ott forgolódott ellenségei között ? Bizonyára vagy meg kell engedniök, hogy csak koholt az egész vád ellenem, vagy hogy az ő szent vértanújuk nagy kegyben állhatott a pápistáknál, minthogy az én vádaskodásom néki mitse ártott. De ha igaz volna is vádjuk, akkor se szabadkoznám, mert hiszen megvallom, hogy ebben a városban én fogattam el, hogy ügyét tisztázza. Kiabáljanak bár akármit a rosszindulatú és rossznyelvű emberek, én nyíltan megvallom és nem tagadom (mert e város törvényei értelmében máskép nem is lehetett eljárni vele szemben), hogy tőlem eredt a vádló és azt is megvallom, hogy az én tanácsomra készült, az a formula, melynek alapján pörbe fogták. Egyébként, hogy mi volt akkor a szándékom, az magának a pörnek meneteléből is kitűnt. Egyszerre hivattak engem és társaimat, és nem tőlünk függött, f

hogy velünk az ő tantételeiről szabadon tárgyalhatott. Úgy mentünk a börtönbe, mintha bizony nekünk kellene számot adni tanunkról, s készeknek vallottuk magunkat ellenvetéseire felelni. De ő tele torokkal szórta ellenein szidalmait, úgy, hogy maguk a birák restelték magukat s megundorodtak ; én azonban őt nem bántottam. Megjegyzem, nem fenyegette volna őt nagyobb veszedelem, ha javulásra hajlandó lett volna.2

De annyira nem mérsékelte magát, hogy makacssággal, vadsággal tele, daczosan visszautasított minden higgadt, bölcs tanácsot. És hogy mily förtelmes istenkáromlással beszélt, másutt, alkalomadtán elmondom. Most még csak azt említem, hogy én nem voltam néki annyira .esküdt ellensége, hogy ne menekülhetett volna meg a veszedelemből némi szerénységgel, de mintha csak eszét vesztette volna, úgy rohant meggondatlanul önvesztére. Midőn nyolcz nap múlva ismét előhívtak és alkalmat adtak néki, hogy velünk szabadon tárgyaljon, azon ürügygyei élt, hogy szomorúsága és gond-1 és Páduában. 3 ha remélhető lett volna, hogy jóra tér.