Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-12-20 / 51. szám

Felhívás a létesítendő Farkas József-emlék alap érdekében. A dunamelléki ref. egyházkerület budapesti theol. akadémiája mélyen gyászolja felejthetlen kedves tanárának, Farkas Józsefnek, 53 évi tanári működése után történt elhunytát. E gyászban, mint ezt a hozzánk beérkezett nagyszámú részvétnyilatkozatokból is látjuk, nagyon sokan osztoznak. Es ez oly természetes! Hiszen mindenkire, a ki csak egyszer is érintkezett a megboldogulttal, felejthetlen benyomást gyakorolt az ő egyénisége. De felejthetlen marad Farkas József különö­sen azok előtt, a kik az ő tanítványai valának. Isten iránti hálával gondolunk mindnyájan arra a nagy kiváltságra, hogy ülhettünk az ő lábainál és élvezhettük keresztyéni hittel, szerénységgel párosult bámulatos nagy tudásának gyümölcseit és láthattuk napról-napra az ő egész egyéniségé­ben, életében a legnemesebb keresztyéni erények kifejeződését. Meg vagyunk győződve a felől, hogy sok százakra menő tanítványai közül nincsen egy is, a ki ne óhajtott volna szeretetének, kegyeletes hálá­jának jeléül egy koszorút, vagy legalább egy vi­rágszálat odahelyezni a megboldogultnak frissen felhantolt sírjára. A hálának, az elismerésnek ezt a csekély adóját kérjük most az ő tanítványaitól és tiszte­lőitől. Most, a midőn nemes, annyira megszokott alakja testileg végleg elköltözött körünkből és egy emberöltőn át teljesített, példányképül szolgáló, lelkiismeretes munka után nyugalomra tért Isten­nek e megfáradt, hű szolgája, — azt hisszük, minden tanítványának és tisztelőjének lelkében élénk visszhangra talál e felhívó szózatunk, a mely­ben kérjük mindazokat, a kiket ő annyira szere­tett, hogy emlékének méltó megörökítésében nekünk, tehetségükhöz képest, segítségünkre legyenek. Egy, az ő nevét és emlékét megörökítő ösz­töndíj-alapítványt óhajtunk létesíteni a theologiai tanuló ifjúság részére, oly czélból, hogy ennek évi kamatait azok élvezzék, a kik az egyháztör­ténet tanulmányozásában a legnagyobb szorgalmat fejtik ki és a theol. tudományok e fontos ágában a legjobb előmenetelt tanúsítják. Mindnyájan tudjuk, mily páratlanul pontos és lelkiismeretes tanítója és hűséges d aj kálója volt az elhunyt az ifjúságnak, éltének szinte leg­utolsó napjáig. Azért reméljük, hogy sokan, na­gyon sokan fognak e czélra adakozni, és a mi nagy professzorunk neve és emléke ezen alapítványban méltó megörökítést nyer intézetünkben. A „Farkas József ösztöndíj-alap"-V8L szóló ado­mányokat kérjük B. Pajp István theol. akadémiai igazgató nevére, Budapest, IX., Kálvin-tér 7. sz. küldeni, a ki a „Prot. Egyházi és Iskolai Lap"­ban fog a beküldött összegekről nyilvánosan el­számolni. Kelt Budapesten, 1908 deczember havában. A budapesti ref. theol. akadémia tanárai. TÁRCZA. A Servet-ügy aktái, II. (Folytatás.) Azt mondják, az még sem járta, hogy én Servetet Krisztus bevallott ellenségeinek, mint undok vadállatoknak odadobtam. Azt állítják, hogy én fogattam el Yienne-ben, a lyoni tartományban. De hogyan jutok én egyszerre a pápa udvaronczai közé ? Honnan ennyi kegy ? Valószínű ugyanis, hogy ide-oda Írogatnak egymásnak leveleket, de olyan nagy a különbség köztük, mint Krisztus és Belial közt. Ezt a haszontalan rágalmat nem is érdemes czá­folni, elég ha tagadom. Már négy éve annak, hogy ezt maga Servet hazudta rólam és Velenczében is elhíresz­telé.1 Gyűlöletből tette-e, avagy valamit gyanított? nem tudom. Csak azt kérdem: ha akkor az ón feljelentésemre lőn elárulva, hogyan történt az, hogy három éven át nyugodtan, minden baj nélkül ott forgolódott ellenségei között ? Bizonyára vagy meg kell engedniök, hogy csak koholt az egész vád ellenem, vagy hogy az ő szent vértanújuk nagy kegyben állhatott a pápistáknál, mint­hogy az én vádaskodásom néki mitse ártott. De ha igaz volna is vádjuk, akkor se szabadkoznám, mert hiszen megvallom, hogy ebben a városban én fogattam el, hogy ügyét tisztázza. Kiabáljanak bár akármit a rosszindulatú és rossznyelvű emberek, én nyíltan megvallom és nem tagadom (mert e város törvényei értelmében máskép nem is lehetett eljárni vele szemben), hogy tőlem eredt a vádló és azt is megvallom, hogy az én tanácsomra készült, az a formula, melynek alapján pörbe fogták. Egyébként, hogy mi volt akkor a szándékom, az magá­nak a pörnek meneteléből is kitűnt. Egyszerre hivattak engem és társaimat, és nem tőlünk függött, f hogy velünk az ő tantételeiről szabadon tárgyalhatott. Úgy mentünk a börtönbe, mintha bizony nekünk kellene számot adni tanunkról, s készeknek vallottuk magunkat ellenvetéseire felelni. De ő tele torokkal szórta ellenein szidalmait, úgy, hogy maguk a birák restelték magukat s megundo­rodtak ; én azonban őt nem bántottam. Megjegyzem, nem fenyegette volna őt nagyobb veszedelem, ha javulásra hajlandó lett volna.2 De annyira nem mérsékelte magát, hogy makacssággal, vadsággal tele, daczosan visszauta­sított minden higgadt, bölcs tanácsot. És hogy mily för­telmes istenkáromlással beszélt, másutt, alkalomadtán elmondom. Most még csak azt említem, hogy én nem voltam néki annyira .esküdt ellensége, hogy ne mene­külhetett volna meg a veszedelemből némi szerénységgel, de mintha csak eszét vesztette volna, úgy rohant meg­gondatlanul önvesztére. Midőn nyolcz nap múlva ismét előhívtak és alkalmat adtak néki, hogy velünk szabadon tárgyaljon, azon ürügygyei élt, hogy szomorúsága és gond-1 és Páduában. 3 ha remélhető lett volna, hogy jóra tér.

Next

/
Oldalképek
Tartalom