Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-22 / 47. szám

hozáshoz is, abból a czélből, hogy a felekezeti béke megóvattassék, a pápaság túlkapásainak gát vettessék, a hazai törvényekben lefektetett tökéletes vallásegyenlőségnek kellő érvény szereztessék s ez biztosíttassék. Tisztelettel kérjük arra is, hogy a mennyiben szükségesnek látja, méltóztassék egy, az egész egyházra kiterjedő utasítást kiadni, mely a vegyesházasságokra vonatkozólag kiadott pápai dekrétummal szemben egyházunk jogos érdekeinek megoltalmazására szolgálna. TÁRCZA. A Servet-ügy aktái. Gyors léptekkel közeledik a nagy reformátor születésének négyszázados évfordulója. A világ különböző részein lakó hitrokonaink nagyban igyekeznek, hogy az ünnepségből méltóképen kivegyék részüket. Magyar kálvinista egyházunk kicsinyei és nagyjai is megmozdultak már, hogy a világ evangélium szerint reformált keresztyéneinek eme nagy találkozóján „illendő menyegzői ruhában és méltó ajándékokkal jelenjünk meg." El lehettünk rá készülve, hogy az ünnepélyes hangulatba néhány zavaró hang is vegyül majd. Alig mozdultak meg Kálvin városának fiai a reformácziói emlékmű megalkotása érdekében, a szabadgondolkodók is előálltak, hogy ők meg ugyanakkor Servetnek kívánnak szobrot állítani, ugyancsak Genfben. Egy ausztriai származású ember állt az ünneprontók élére, ki ifjabb korában izraelita volt s a kit — úgy látszik — nem belső meggyőződés térített az evangéliumi hitre. Az ünneprontók hangja azonban hamarosan elnémult, mert a genfi tanács egyhangúlag elutasította abbeli kérelmüket, hogy a Párisban már készen álló Servet-szobornak a városban helyet adjon. A körülmények véletlen találkozása folytán a mi református egyházunk körében is hallatszottak ünneprontó hangok — s még hozzá nem is csekély mértékben. Zoványi Jenő tanár a parochiális könyvtár számára revideálva kiadott Warga Lajos-féle egyháztörténelem Függelék-ében Kálvint oly lesújtó bírálatban részesítette, mely máskor is föltétlenül visszatetszést szült volna, most, a Kálvin-jubileum közeledte idején pedig sokakban — és fájdalom, nem ok nélkül — az ünneprontás vádját ébresztette föl. Nem hihetjük, hogy a kemény kritika írásánál Zoványi tanárnak eszébe jutott volna, hogy a ránk következő évben hittestvéreink milliói Kálvin születésének négyszázados évfordulóját kívánják — világra szóló módon -— megünnepelni. Azt se hihetjük, hogy valaki jóakaratulag figyelmeztette volna erre a körülményre. Ezért az elítélő bírálatnak és a jubileumnak egy időre esését mi a körülmények véletlen és szerencsétlen találkozásának vagyunk hajlandók betudni. Még ha a körülmények ellenkezőt látszanának is mondani, még akkor sem tételezhetjük fel egyik theologiai tanárunkról azt a kegyelet sértő szándékot, hogy éppen akkor akarja oly kíméletlen bírálattal illetni Kálvin emlékezetét, mikor _ a reformált hit fiai világszerte a nagy jubileumi ünnepre készülnek. Éppen azért őszintén sajnáljuk, hogy a parochiális könyvtár-bizottság még idejekorán észre nem vette a Kálvin reformátori nagysága ellen intézett erős támadásokat, így még — hogy úgy mondjuk — „kéz alatt" el lehetett volna intézni az egész dolgot. De ha már nyilvánosságra került az ügy, legalább idehaza s a magunk körében intéztük volna el, ne avattuk volna bele a külföldet és még kevésbbé azokat, a kik itthon a mi belső bajainknak csak örvendeni tudnak. Valóban sajnáljuk, hogy a sárospatakiak a külföld kiválóbb egyháztörténészeit kérték föl bírákul s így kivitték az ügyet a külföldre. Az ilyen híradásokból a rólunk oly keveset tudó külföldi protestáns testvéreink ugyancsak különös képet alkothatnak a kontinens legnagyobb református egyházáról: a magyarról! Erre nem is lett volna szükség! Ujabban is több európai hírű egyháztörténész műve nyilatkozik Kálvinról. Ezekből is bőségesen rá lehetett volna olvasni a Függelék állításaira. Azt meg még jobban fájlaljuk és nehezen tudjuk megbocsátani, hogy Zoványi tanár és egy-két jó barátja a szenzáczióhajhászó napilapok martalékául dobta oda ezt a kérdést. Mindebből úgy az egyik, mint a másik fél nyert talán valamit, de annál többet veszített — egyházunk ! Nyílt és titkos ellenségeink serege drága pénzen se szerezhetett volna jobb fegyvereket ellenünk! Nem is mulasztották el fölhasználni azokat! így történhetett meg az a különös eset, hogy bár a parochiális könyvtár eme kötete ott fekszik ezerszámra a Ráday-könyvtárban és szigorúan vigyáznak, hogy senki se vihessen el belőlük, bár egy példány se került rendeltetési helyére: a lelkészi könytárak polczaira, mégis nemcsak a ref. lelkészek, de az egész ország, sőt a külföld is tudja immár, hogy mi van bennük. A kérdést ilyen útakon-módokon nem lehet elintézni ! Az elintézésnek csak egy tárgyilagos módját ismerjük : a kérdés tudományos megvitatását. Teljesen magunkévá tesszük Harnack Adolfnak, a kiváló német egyháztörténésznek ama nézetét, melynek Zoványihoz írt levelében adott kifejezést, hogy „az ilyen vitás kérdéseknek csupán tudományos talajon szabad megvitattatniok". Erre Zoványi Jenő is késznek nyilatkozott. A parochiális könyvtár-bizottsághoz írt levelében azt mondja: „készséggel állok elébe ... tudományos vitának". De a dolog természete is ezt hozza magával. Zoványi tanár „az egyháztörténeti tudomány újabb haladásának" eredményeként tűnteti föl szokatlanul éleshangú bírálatát. ítéletét mint tudományos meggyőződést állítja a világ elé. Harnackhoz írt levelében is arról panaszkodik, hogy „üldözik tudományos vélekedése miatt". Ilyen körülmények közt minékünk, kik vele ellentétes álláspontot foglalunk el, szigorúan tudományos alapon be kell bizonyítanunk, hogy a Függelék állításai nélkülözik a tudományos alapot.