Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-15 / 46. szám

mondja, hogy ő a Jézusban a Krisztust, az abszolút Istenfiát találta meg. Ez pedig nagyfontosságú dolog. Mészáros fejlődésének története után jelenlegi álláspontján szemlét tart a theologiai irányok felett. Egymásután a két szélső irányt, az orthodoxiát és a raczionalizmust veszi bírálat alá. Az orthodoxiát röviden és tárgyilagosan tárgyalja, annak lényegét, módszerét és hatását helyesen tűnteti fel. Különös, hogy éppen a modern liberális Marton veszi védelmébe Mészárossal szemben az általa sokkal jobban gyűlölt orthodoxiát s az „erőltetett károgás" kifejezést, kiszakítva Mészárost ízléstelenséggel és torzképfestéssel vádolja meg. Nem ízléses e kifejezés, kétségtelen. De torzképet éppen nem fest szerzőnk. A Martonék theologiai iskolája sokkal keményebb kifejezéseket is használt már az orthodoxiára és az ú. n. pietizmusra. 0 meg Mészárosról festett torzképet az olvasók elé, sokszor kevésbbé ízlésesen a mit czélja érdekében megengedett magának. Azután a vulgáris raczionalizmusról szól eléggé helyesen, következményeit határozottan feltűntetve. Elismerőleg emlékezik meg a Tompa Mihály, részben Dobos János, Szilády János és mások által képviselt „szelíd és józan" raczionalizmusról. Kár, helytelenfés hiba erre azzal válaszolni Martonnak, hogy iijra kiszakít erőszakosan egy részt a szövegből és ráfogja szerzőnkre azt az állítást, hogy „a Tompa-, Dobos- és Szilády-féle szellem képezi alapját a franczia forradalomnak, a népek életében előforduló rázkódásoknak és az emberiség féktelen önzésének". Nagy szabadosság, hogy ne mondjuk lelkiismeretlenség így idézni, mikor Mészáros ezeket helyes okfejtéssel, mint a raczionalista életfelfogás végső következményeit tűnteti föl. Aztán a modern raczionalizmust, az ú. n. modern vagy liberális theologiát bírálja. Három ágát különbözteti meg: Strausst és iskoláját, Baurt és irányát, Harnackot és pártját. Igaza van Martonnak, hogy Mészáros olyan módon kritizálja a Strauss és Bauer iskoláját, mintha élő ellenfelek volnának. Ne feledje el azonban, hogy nálunk sok helyen ma is élő tekintélyek. A történeti tárgyalás higgadtságából többre lett volna szüksége Mészárosnak. De ez nem áll, hogy tombolna az iskolák ellen, csak kissé szónokias az értekezésben is. Strauss alaptévedését s annak következményeit helyesen tűnteti föl. Nem akar beható méltatója lenni Straussnak és ezért nem részletezi azt, a mit Marton mond. Csodálatos, hogy Marton elfelejti felsorolni Mészárosnak egy tárgyi tévedését. „Wesen des Ohristenthums" cz. művet tulajdonít Straussnak. Hihetőleg Feuerbachra gondolt. A Baur irányát részletesebben ismerteti és bírálja. Itt meg elmaradottságot fog Marton Mészárosra. Egyetlen egészséges gondolatát, hogy a keresztyénség a Baur-féle hármas sémába nem szorít!)ató;

félszázaddal ezelőtt megmondta Ritschl Albert. Igaz. De az is igaz, hogy Mészáros e passzusnál zárójelben említi Hilgenfeldet, Walthert. Kaftánt stb., tehát részben éppen a Ritschl irányát. Csupán a mester nevét felejtette ki. Végül a modern theologia „erkölcsi árnyalatával", vagyis helyesebben a történetkritikai, vagy modern liberális theologiával, Harnackkal és iskolájával foglalkozik és itt is, mint előbb, az elvi -álláspontokból a szükségszerű következtetéseket levonja. A keresztyénségnek Pál és az ő igehirdetése nyomán támadt hitélet által való átalakítása igenis benne van a Harnack és Pfleiderer elméletében, bármennyire tiltakozik is ellene Marton. Csak simábban s nem a Mészáros kemény kifejezéseivel Tévesen használja Mészáros Schleierrnacher nevét Pfleidereré helyett. Viszont téved Marton, midőn úgy értelmezi Mészárosnak azt az állítását, hogy Harnack és Pfleiderer tejnek italával táplálnak, hogy népieskedéssel vádolja meg a két tartalmasait, súlyosan író theologust. Nem erről szól Mészáros, hanem arról, hogy az evangéliumnak, a keresztyénség lényegének czentrális jelentőségű alapelemeit, a Jézus Krisztus abszolút istenfiúságát, Megváltói fenségét, feltámadását stb., ezt a kemény eledelt kihagyják a lényegből. A negatív jellegű kritikai liberalizmus bírálata után a maga theologiája alapelveit és alapvonalait ismerteti. Ez tartalmáért bibliásan positive christocentrikus, alakjáért pedig történetileg lélektani. Ez a'neve szerint új theologia, szerinte oly régi, mint a keresztyénség és elsorolja a különböző korokat és irányokat, a melyekben élt. Itt helyesen mutatott rá Marton a theologiának a vallással való összetévesztésére. Mint vallásos felfogás és élet létezhetett és létezett is az ott nem elég pontosan felsorolt korokban és irányokban. Helyesen mutat rá e theologia pozitív bibliai (és nem orthodox) jellegére, úgyszintén a tiszta történeti módszer hibájára. Az ő módszere nem a liberális theologiáé, mely lélektani érzékkel indul el történeti kutatásra, hanem történeti érzékkel fog lélektani kutatáshoz. Talán nem eléggé fejezte ki Mészáros, a mit gondolt. Azt hisszük, hogy a történeti relativizmus hipothézisct elvetve, lélektani vizsgálattal akarja megközelíteni, pragmatikusan vizsgálni és hittel befogadni a Jézus Krisztusban jelentkező abszolút Istenflűt. Vallja a modern pozitív theologiával, hogy a Krisztuskérdés nemcsak történeti, hanem hitkérdés is, Jézus Krisztus nemcsak a tudás, hanem a hit tárgya is. História és psychológia, tudás és hit, Jézus és Krisztus így találkoznak a Jézus Krisztus abszolút Istenfiúságában. Természetes, hogy ilyen módszer alapján nemcsak a Jézus igehirdetése, az Atya tartozik az evangéliumba, hanem az igehirdetés megtartója, a Fiú is. Es személyiségének középpontját élete képezi, melyben a bűnnélküliség, vagy természetfeletti szentség, az érettünk való halál és feltámadás történeti ténye bennfogialtatik. Ezek együttvéve a személyiségéhez tartoznak s ez az abszolút istenfiúi személyiség képezi az evangélium czentrumát. Eme egyes tényeket külön-külön személyisége középpontja gyanánt tűntetni fel gúnyosan, mint Marton teszi, nem komoly tudományos foglalkozás, még ha Mészáros e