Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-15 / 46. szám

mondja, hogy ő a Jézusban a Krisztust, az abszolút Istenfiát találta meg. Ez pedig nagyfontosságú dolog. Mészáros fejlődésének története után jelenlegi állás­pontján szemlét tart a theologiai irányok felett. Egymás­után a két szélső irányt, az orthodoxiát és a racziona­lizmust veszi bírálat alá. Az orthodoxiát röviden és tárgyilagosan tárgyalja, annak lényegét, módszerét és hatását helyesen tűnteti fel. Különös, hogy éppen a modern liberális Marton veszi védelmébe Mészárossal szemben az általa sokkal jobban gyűlölt orthodoxiát s az „erőltetett károgás" kifejezést, kiszakítva Mészárost ízléstelenséggel és torzképfestéssel vádolja meg. Nem ízléses e kifejezés, kétségtelen. De torzképet éppen nem fest szerzőnk. A Martonék theologiai iskolája sokkal keményebb kifejezéseket is használt már az orthodoxiára és az ú. n. pietizmusra. 0 meg Mészárosról festett torz­képet az olvasók elé, sokszor kevésbbé ízlésesen a mit czélja érdekében megengedett magának. Azután a vulgáris raczionalizmusról szól eléggé helyesen, következményeit határozottan feltűntetve. El­ismerőleg emlékezik meg a Tompa Mihály, részben Dobos János, Szilády János és mások által képviselt „szelíd és józan" raczionalizmusról. Kár, helytelenfés hiba erre azzal válaszolni Martonnak, hogy iijra kiszakít erősza­kosan egy részt a szövegből és ráfogja szerzőnkre azt az állítást, hogy „a Tompa-, Dobos- és Szilády-féle szellem képezi alapját a franczia forradalomnak, a népek életében előforduló rázkódásoknak és az emberiség fék­telen önzésének". Nagy szabadosság, hogy ne mondjuk lelkiismeretlenség így idézni, mikor Mészáros ezeket helyes okfejtéssel, mint a raczionalista életfelfogás végső követ­kezményeit tűnteti föl. Aztán a modern raczionalizmust, az ú. n. modern vagy liberális theologiát bírálja. Három ágát különbözteti meg: Strausst és iskoláját, Baurt és irányát, Harnackot és pártját. Igaza van Martonnak, hogy Mészáros olyan módon kritizálja a Strauss és Bauer iskoláját, mintha élő ellen­felek volnának. Ne feledje el azonban, hogy nálunk sok helyen ma is élő tekintélyek. A történeti tárgyalás higgadt­ságából többre lett volna szüksége Mészárosnak. De ez nem áll, hogy tombolna az iskolák ellen, csak kissé szónokias az értekezésben is. Strauss alaptévedését s annak következményeit helyesen tűnteti föl. Nem akar beható méltatója lenni Straussnak és ezért nem rész­letezi azt, a mit Marton mond. Csodálatos, hogy Marton elfelejti felsorolni Mészárosnak egy tárgyi tévedését. „Wesen des Ohristenthums" cz. művet tulajdonít Strauss­nak. Hihetőleg Feuerbachra gondolt. A Baur irányát részletesebben ismerteti és bírálja. Itt meg elmaradottságot fog Marton Mészárosra. Egyetlen egészséges gondolatát, hogy a keresztyénség a Baur-féle hármas sémába nem szorít!)ató; félszázaddal ezelőtt meg­mondta Ritschl Albert. Igaz. De az is igaz, hogy Mészáros e passzusnál zárójelben említi Hilgenfeldet, Walthert. Kaftánt stb., tehát részben éppen a Ritschl irányát. Csupán a mester nevét felejtette ki. Végül a modern theologia „erkölcsi árnyalatával", vagyis helyesebben a történetkritikai, vagy modern libe­rális theologiával, Harnackkal és iskolájával foglalkozik és itt is, mint előbb, az elvi -álláspontokból a szükség­szerű következtetéseket levonja. A keresztyénségnek Pál és az ő igehirdetése nyomán támadt hitélet által való átalakítása igenis benne van a Harnack és Pfleiderer elméletében, bármennyire tiltakozik is ellene Marton. Csak simábban s nem a Mészáros kemény kifejezéseivel Tévesen használja Mészáros Schleierrnacher nevét Pflei­dereré helyett. Viszont téved Marton, midőn úgy értel­mezi Mészárosnak azt az állítását, hogy Harnack és Pfleiderer tejnek italával táplálnak, hogy népieskedéssel vádolja meg a két tartalmasait, súlyosan író theologust. Nem erről szól Mészáros, hanem arról, hogy az evan­géliumnak, a keresztyénség lényegének czentrális jelen­tőségű alapelemeit, a Jézus Krisztus abszolút istenfiúságát, Megváltói fenségét, feltámadását stb., ezt a kemény eledelt kihagyják a lényegből. A negatív jellegű kritikai liberalizmus bírálata után a maga theologiája alapelveit és alapvonalait ismerteti. Ez tartalmáért bibliásan positive christocentrikus, alakjáért pedig történetileg lélektani. Ez a'neve szerint új theologia, szerinte oly régi, mint a keresztyénség és elsorolja a különböző korokat és irányokat, a melyekben élt. Itt helyesen mutatott rá Marton a theologiának a vallással való összetévesztésére. Mint vallásos felfogás és élet létezhetett és létezett is az ott nem elég pontosan fel­sorolt korokban és irányokban. Helyesen mutat rá e theologia pozitív bibliai (és nem orthodox) jellegére, úgyszintén a tiszta történeti módszer hibájára. Az ő módszere nem a liberális theologiáé, mely lélektani érzékkel indul el történeti kutatásra, hanem történeti érzékkel fog lélektani kutatáshoz. Talán nem eléggé fejezte ki Mészáros, a mit gondolt. Azt hisszük, hogy a történeti relativizmus hipothézisct elvetve, lélektani vizs­gálattal akarja megközelíteni, pragmatikusan vizsgálni és hittel befogadni a Jézus Krisztusban jelentkező abszolút Istenflűt. Vallja a modern pozitív theologiával, hogy a Krisztuskérdés nemcsak történeti, hanem hitkérdés is, Jézus Krisztus nemcsak a tudás, hanem a hit tárgya is. História és psychológia, tudás és hit, Jézus és Krisztus így találkoznak a Jézus Krisztus abszolút Istenfiúságában. Természetes, hogy ilyen módszer alapján nemcsak a Jézus igehirdetése, az Atya tartozik az evangéliumba, hanem az igehirdetés megtartója, a Fiú is. Es személyi­ségének középpontját élete képezi, melyben a bűnnél­küliség, vagy természetfeletti szentség, az érettünk való halál és feltámadás történeti ténye bennfogialtatik. Ezek együttvéve a személyiségéhez tartoznak s ez az abszolút istenfiúi személyiség képezi az evangélium czentrumát. Eme egyes tényeket külön-külön személyisége középpontja gyanánt tűntetni fel gúnyosan, mint Marton teszi, nem komoly tudományos foglalkozás, még ha Mészáros e

Next

/
Oldalképek
Tartalom