Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-25 / 43. szám

mértékben találjuk meg annak a tősgyökeres magyar elemnek a kezén, melynek szellemi vezérlésében, ha anyagi nélkülözések között is, de a hazafiúi felelősségnek lelkesült öntudatával a magyar református lelkészi kaijárt elől. Távol legyen tőlünk, hogy a nemzeti kultura és alkotmány védelme és fejlesztése körüli munkában elődeink által szerzett érdemek előhozásával más vallásfelekezetek érdemes papságának jelentőségét kisebbítve hivalkodni akarnánk; csak a tényekre akarunk a magunk jogosult igénye teljesedésének előmozdítása czéljából reá mutatni, abban a vonatkozásban is, hogy érdemes elődeink cselekedetei élénken állíttatván elénk, tudjuk és érezzük, hogy a történelmi folytonosság folytán minket utódokat a magyar hazával szemben mi kötelez. A magyar állam mai modern kifejlődésében cselekvőségének körébe az ember minden irányú kifejlődésének előmozdítását belevonta. Hivatásának egyetemessége kifejezésre jut részint saját szerveinek közvetlen munkájában, részint abban a segítségben, a mellyel az egyetemes czél munkálásának önkéntes tényezőit istápolja. Az egyházak a valláserkölcsi élet és népoktatás fentartásának önkéntes tényezői; ezeknek segítségére alkotta meg az 1848. évi korszakaikató törvényhozás a XX-ik törvényczikket, melynek 3-ik §-a szerint „minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek". Ebben a törvényben, melyet a tökéletes egyenlőség és viszonosság határozott megállapításánál fogva méltán nevezhetünk az egészséges és igazságos egyházpolitika „magna chartájának", obligót vállalt az állam a bevett vallásfelekezetek személyi és dologi kiadásának mindenkori fedezése iránt. Ezen obiigónak a törvény intencziói szerint beváltása a felekezetek háztartásába mélyen benyúló reform keresztülvitelét feltételezi: ha csak az állam kultusz czélra erejéből aránytalan nagy mennyiség lekötésének útjára nem lép. Ennek tulajdonítható, hogy a magyar állam úgy a felekezetek, mint saját magának háztartásában előállható rázkódtatások kerülése végett a fokozatos végrehajtást karolta fel, s alkotmányos életünk négy utolsó évtizedében úgy a tanügyi, mint a szoros értelemben vett egyházi szükségletek fedezéséhez tekintélyes összeggel járult. A viszonosság és egyenlőség ideálja azonban még mindig a jövendő reménye. Sőt ha a szolgálat és viszontszolgálat mérlegét ís a megítélés tényezői közé beállítják, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy azok a hazafias szolgálatok, melyekre a magyar ref. papság mindig önérzetesen hivatkozhatik, az egyenlőtlen méltatás sorában a kedvezőtlen oldalra vannak beállítva. Csak egy tekintet arra, hogy a római és görög katholikus klérus, sőt a görög keleti papság egyeteme is főpapi és egyéb javak ccímén mily nagy mennyiségét élvezi az állami adományi javaknak; vagy közelebbi időre tekintve, a számban reformált egyházunk után következő görög-keleti egyház papsága az 1898. évi XIV. . t.-cz. alapján mily tetemesen nagyobb összegű kongruális segélyt élvez, még alantabb álló qualifikáczió mellett is, mint mi református papok, meggyőzhet mindenkit állításunk szomorú igazsága felől. Nem állítjuk, hogy az újabban hozott egyházi és iskolai vonatkozású törvények már kodifikácziójuk alkalmával tudatosan az egyenlőtlen mértékű osztály jegyében mozognának : de annyi tény, hogy kihatásukban úgy néznek ki, mintha a színmagyar református egyház hátratételének czélzata nem állana egészen távol tőlük, holott erre sem a református egyház a maga egyetemében, sem a református tanítói kar, sem a roformátus papság nem szolgáltatott okot. Sőt ha tekintjük a fentebb felhozottakon kivül még azt is, hogy a magyar református papság sem faji; sem egyházi, sem politikai vonatkozásokban nem ismer és nem fogad el semmi idegen összeköttetést, méltán várhatnánk a magyar államtól, hogy természetes hűségünket inkább kedvezményezett hellyel tüntesse ki. Mi azonban nem kérünk kedvezményes megkülönböztetést; csak némi haladást az egyenlőség törvényben foglalt ideálja felé. Az 1898. évi XIV. t.-cz. ugyanazon 1600 koronás kongruát állapítja meg az érettségi vizsgálatot tett s négy évi theologiai tonfolyamot végzett ref. lelkészek számára, a mit a többi nem róm. kath. lelkészekre nézve megállapít, a kik a nyolcz osztályú gimnáziumnak osztályvizsgával bevégzése után három évi theol. tanfolyamot hallgatnak. íme tehát a qualifikácziónál mutatkozó különbözet előnye sem érvényesül reánk nézve a törvény keretében, holott a hivatkozott törvény két kategóriáig elfogadja és érvényesíti azt az álláspontot, hogy a kvalifikáczió mértéke a fizetési minimum mérvére befolyást gyakorol. Bizonyára ez a szempont is érvényesült a kormány felfogásában, a mikor a 2400 korona alapfizetéssel és hat ízbeni 200—200 korona korpótlékkal konstruált lelkészi javadalmat megállapító egyházi törvényünket legfelsőbb megerősítés alá felterjesztette, s ez O felsége jó akaratában, a mikor ezen javadalmi minimumhoz, kizárólag a református papságot illetőleg, hozzájárulni méltóztatott. De érvényesülhetett s bizonyára érvényesült is annak bölcs és jóindulatú mérlegelése, hogy a megélhetés mai viszonyai között, a mikor a létfentartási czikkek rohamos drágulása s a társadalom által támasztott fokozódó követelmények az intelligens családokat az anyagi gondok idegölő helyzetébe sodorták bele, egy református lelkész-család rangszerű eltartására 1600 korona elégtelen. Hiszen az állam a jog-, rend-, tudomány-, műveltség-, hit- és erkölcs-fentartó többi tényezőknek már az illő ellátást biztosította. Biztosította olyan mérték szerint, a mi a kvalifikácziót figyelembe véve, az általunk most kért minimumon felül emelkedik. Joggal remélhetjük, várhatjuk hát mi is, hogy szerény számokban beszélő igényünkkel meghallgattassunk. Mi mint hűséges, édes gyermekek, szolgáltuk, szolgáljuk, fogjuk szolgálni a magyar hazát; miért lenne tehát hozzánk s mondhatni egyedül hozzánk mostoha? Szerónytelenségnek vétetnék talán tőlünk, lia kéré-