Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-04 / 40. szám

Tisza István beszéde. A dunántúli reform, egyházkerületnek szept. 22-én összeült közgyűlését Tisza István gróf főgondnok, a következő beszéddel nyitotta meg : Főtisztelendő egyházkerületi közgyűlés ! Valahányszor és valahány helyütt összejönnek egyházunk és a testvéregyház hatósági szervezetei, csodálatos egyformasággal hangzik fel mindenütt a panasz, hogy súlyos viszonyok elé megy egyházunk, hogy mind sötétebben tornyosulnak föléje a veszély fellegei. És tagadhatatlan: ha szemünket a tények előtt behunyni nem akarjuk, konstatálnunk kell, hogy mind újabb meg újabb jelek tanúsítják, miszerint az az ultramontán klerikális irányzat, a mely úgy nézett ki, mintha végleg csatát vesztett volna Magyarországon, újból elérkezettnek látja az időt a szervezkedésre, az előbb talán óvatos és körültekintő, de mind határozottabb agressziv föllépésre. Főtisztelendő közgyűlés! Olyan valaki konstatálja csekély személyemben e tényt a főtiszteletű közgyűlés előtt, a ki nem nagyon szokott rémképeket látni, a ki nem nagyon szokott árnyékától megijedni és a ki most is, e veszélynek láttára is első sorban arra kéri mindazokat, a kik vele együtt éreznek és gondolkoznak, hogy se bátorságunkat, se hidegvérünket, se nyugalmunkat e veszély láttára el ne veszítsük. Alios jam vidimus ventos. A magyar protestáns egyházban kell annyi jogos önérzetnek, kell saját erőnk annyi tudatának élnie, hogy ezekre a jelenségekre ne egy hisztérikus asszony idegességével tekintsünk. De ha hiba volna túlbecsülni a veszélyeket, éppoly hiba volna szemethunynunk ezek előtt, éppoly hiba volna tétlenül állani velük szemben és fel nem használni a rendelkezésünkre álló időt arra, hogy gyűjtsük, fejleszszük és egyesítsük azt az erőt, a mely ebben a küzdelemben a magyar nemzettel, a magyar felvilágosodással és az emberi haladással változhatatlanul egybeforrt protestántizmus ügyének diadalára szükséges. Azt mondottam, hogy gyűjtsük és fejlesszük az erőket. Hiszen tegyük szivünkre a kezünket és valljuk meg, hogy ezen a téren nagyon, nagyon sok még a teendő. Tulajdonképen azt a képet mutatja a mi prot. egyházunk is, mint ebben is tükre a magyar nemzet történelmének, a melyet a magyar nemzet történelme sokáig mutatott. Évszázadokon keresztül a lét és nemlét küzdelme, az élet-halálharcz vette igénybe összes erőinket. Ebben a nagy és dicső korszakban le kellett mondanunk a produktív munka mindennapi kötelességeinek teljesítéséről s a nagy veszélyek ellen nagy küzdelmek leszoktattak a produktív munkálkodásról, a csemetéket ápoló, gondozó kertész zajtalan, csendes munkásságáról; és midőn bekövetkezett a nyugalom, a biztonság, a béke korszaka, talán nagyon későn fogtunk hozzá a kertésznek ehhez a gondos, ápoló munkájához, talán a mulasztás vádja terhelhet minket e téren. Pedig a mi híveinkben olyan erkölcsi erő, egyházunkhoz való olyan életerős, benső ragaszkodás lakozik, hogy ezt a megbecsülhetetlen erőt parlagon hagyni nem szabad; művelnünk, fejlesztenünk kell, hogy az a prot. önérzet, a mely meg van, ha szunnyadva is, a magyar protestáns hívek egész tömegében, ez a protestáns önérzet ne felekezeties türelmetlenségben nyilatkozzék meg, hanem az egyházunk javára, a mindnyájunk lelki békéje, lelki gondozása javára kifejtett üdvös, produktív tevékenységben hozza meg áldásos gyümölcsét. És ha ezen a téren mindnyájan, kiki a maga körében, a mindennapi élet kis és nagy feladatainak megoldása közepette, szakadatlanul teljesítjük kötelességeinket: meg fogjuk látni, hogy milyen hatalmas élő, hatóerővé válik az a vallásos érzület, a mely, ismétlem, egyházunk rendelkezésére áll. Fejlesszük és szervezzük tehát az erőt, de egyúttal egyesítsük is. Egyesítsük először saját egyháznnk erejét. És itt méltóztassanak nekem megengedni, lehetetlen bizonyos elszomorodással nem utalnom arra a jelenségre, hogy éppen akkor, a midőn mindjobban és jobban kezdjük a kívülről újból ránk nehezedő nyomást érezni, éppen akkor, a midőn talán napról-napra világosabban kezd meglátszani, minő hatalmas ellenfelek támadásainak vagyunk kitéve, éppen akkor látjuk ismét az egyenetlenség, a torzsalkodás, az elégedetlenség, az izgatás káros, veszélyes jelenségeit híveink között mindjobban elterjedni. És engedjék meg nekem azt a kérdést: vájjon csakugyan szolgálatot teszünk-e egyházunknak akkor, ha személyi és tárgyi kérdésekben a visszavonásnak, az egyenetlenségnek, az izgalomnak, az elégedetlenségnek magvát hintjük el, a helyett, hogy egyesülni igyekeznénk és összes erőinket egyesítve, vállvetve igyekeznénk megküzdeni ellenségeinkkel ? Én bizonyára nemcsak nem vagyok türelmetlen a kritika iránt, sőt a szabadság éltető elemének tartom a vitatkozást, a kritikát, a vélemények teljesen szabad megnyilvánulását; de méltóztassanak nekem megengedni: törvény, törvényes rendelkezések, törvényes hatóságok intézkedései, eljárásai, olyan modorban, olyan hangon, olyan szellemben tétetnek sokszor kritika tárgyává, hogy valóban elszomorodva kell magamtól kérdeznem: hát mi egy szellemi anarkia örvényébe akarunk elsülyedni éppen most, a midőn egy katonailag fegyelmezett és szervezett ellenfél támadásaival kell megküzdenünk ? Főtiszteletű közgyűlés! A szabadság abban rejlik, hogy résztvegyünk a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén résztvegyünk a törvények alkalmazásában is; de azután a saját közreműködésünkkel alkotott és alkalmazott törvényt tisztelnünk kell, mert saját magunkat becsüljük meg és saját erőinket fokozzuk és juttatjuk érvényre, ha meghajlunk az így megalkotott törvény és törvényes intézkedések előtt. És ismétlem, mindnyájunknak, a kik látjuk a veszélyeket, melyekkel szemben állunk, a kik érezzük, hogy e veszélyekkel szemben kellőleg szervezett, kellő lelki egységben egyesült protestántizmus állhatja meg sikerrel helyét: mindnyájunknak