Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

szétveti az egész alkotmányt. Kritikai érzékem erősen ki volt fejlődve. Nem tudtam már a thetikus módszert élvezni. Adolf Harnack és Ottó Pfleiderer történetkritikai munkáihoz nyúltam, hogy jól elkészüljek az 1901—1902. iskolai év telére tervezett berlini tartózkodásomra. Berlinbe még nagyobb kedvvel mentem, mint Parisba. A vallás- és bölcselettudomány terén a német világ vezet. Az a két tudomány pedig ifjúkori szerelmem. A német tudományos világban akkoriban nagy port vert föl a Spahn-Mommsen-féle cause célóbre. Ez az irodalmi csetepaté nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a történeti objektivitás kérdése bennem tisztázódott. Berlinben is, mint előbb, Bécsben és Párisban, a nevesebb egyetemi tanárok előadásait sűrűn látogattam. Az engem érdeklő tudományos egyesületi üléseken és előadásokon jelen voltam. A nyilvános könyvtárakban búvárkodtam és a beszerzésekre érdemes könyveket megválogattam. A protestáns istentiszteleten rendszeresen megjelentem. Gyermekkori emlékeim megelevenedtek és megélénkültek agyamban. Annak idején, réges-régen, a protestáns nagyatyám tartotta istentiszteleten sokszor résztvettem. Mind élesebben és élesebben alakult ki bennem az a kérdés,' hogy tulajdonképen miért vagyok a minden ízében-porában protestáns^ családomban a r. katholikus hitnek hírmondója? C^ak azért, mert a rideg paragrafus az egyháznak elzálogosíttatott ? Igaz, atyámnak r. katholikus keresztlevele volt. De való az is, hogy mindenestül a német klasszikusok szellemi világában élt. Eleinte apologetikus czélzattal és tudományos kíváncsisággal foglalkoztam az akatholikus munkákkal. Tudományos ösztönszerűséggel éreztem, hogy a vallástudománnyal való foglalatoskodás csak akkor komoly és szolid, ha a kutató az ellenfeleket nem idézetekből és leírásokból, hanem saját magukból ismeri meg. Immár ennyi tapasztalat után a r. katholikus tudománnyal szemben szkeptikus és kritikus lettem. Öntudatom érni kezdett. Eddig az akatholikus tudomány állásáról a különböző kézikönyvekből tájékozódtam. Berlini hosszabb tartózkodásom utan az 1902. évi február hóban otthon nekigyürkőztem, hogy az ősi keresztyénséget en détail a közvetlen források alapján vizsgáljam. Legjobb a víz a forrásában. Aztán nemcsak a rostán, hanem a szitán is akartam átlátni. Szellemem, e nyugtalan erő, pihenni nem hagyott. A berlini tudományos kirándulásom után jó időre inkább a történetre adtam magam, mint a bölcseletre. A bölcselet tudomány imponderábilis anyaggal dolgozik Értékei láthatatlanok és érzéketlenek. Azért hajlékonyak is minden irányban. A keresztyén mithologia a bölcseleti spekuláczióval pompás vegyesházasságot kötött. A bölcselet egyedül nem igen teszi a képzett theologus agyában a beléje impregnált skolasztikus-dogmatikus rendszert ártalmatlanná. Sem a fetisimádót, sem a r. katholikus hivőt a priori okoskodással nem lehet meggyőzni. Ha a r. katholikus kutatót valami kivezeti a felekezetiség ködéből, akkor a hatalmas erő — a történettudomány. Ez kézzelfogható és szilárd anyaggal foglalkozik. Saját magamon tapasztaltam, hogy história vitae magistra. Roppant fáradságos munkába fogtam. Elhatároztam, hogy az összes újtestamentumi könyveket versrőlversre átdolgozom és pedig először Cornely, Knabenbauer és Hummelauer katholikus felekezeti, majd azután Holtzmann és Lipsius kritikai tudományos kommentárai segítségével. Ebben a rengeteg munkában, a vele járó lelki izgalomban idegzetem megrendült. Nagy vízbe vetettem hálómat. Az íjat kelleténél erősebben vontam fel. A gond emésztett, mint fát a szú. Júliusban félredobtam minden könyvet és a Balatonnál kerestem enyhülést. Ez a fordulat szerfölött elkedvetlenített. Megfogadtam, hogy a vallás- és bölcselettudománnyal többé nem foglalkozom. Csak lelki és testi bajt okozott. Kinek esze és szíve a rendes helyén van, az ilyen állapotban feltétlenül otthagyja az egyházat. Csakhogy a papnak, főképen a .jezsuiták nevelte papnak esze és szíve a természetes helyéből ki van zökkentve. Eszejárása a századok szőtte körmönfont okoskodások nyomása alatt olyan útvesztőbe sodródott, honnan vajmi bajosan lel kivezető útat. Kificzamított értelmi képességének visszaigazítása és meggyógyulása nem egy napi munka. Szellemi fejlődése csak ólomlábakon járhat. Latolgatásainak se eleje, se hossza. Nyakát a kalodából csak nehezen húzza ki. Lelkületét a beléje szuggerált katholikus eszmekör és papi osztályszellem polip módjára fogja át. Alig hogy félretolta az egyik nyúlványát és hozzálát a többitől való megszabadulásra, az előbbi már újból körülcsavarta benső valóját. Ismételten megkezdi a szabadulás munkáját, de megint siker nélkül? Erre visszahanyatlik és .jpegadja magát a kegyetlen sorsnak. Ilyen a szuggesztív nevelés hatásának és a tisztuló ész szavának küzdelme — a papban. Csak ha akkora lelki ereje van. hogy a polip karjait sorra lenyesse, csakis akkor üt szabadulásának órája. (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Kétszáznegyven esztendő az egyház szolgálatában. Míívelödéstörténeti rajzok. írta és illusztrálta: Sztéhlo Kornél. Sztehlo könyve nemcsak a kegyelet munkája, mellyel családjának történetét nem engedi a semmiségbe merülni, hanem a közéletet is nagyon közelről érintő és érdeklő dolgozat, mert családjának egyes tagjai a közéletnek is szereplői voltak, kiknek személyéhez események, történetek fűződnek. Míg az emberiség legtöbb egyede úgy tűnik le az élet színpadáról a mindent elfedező sírba, hogy legfeljebb csak a hozzá legközelebb állók veszik észre távozását : addig egyes kiválasztottak részesei lesznek a történetcsinálásnak, — s az avarban járó s tűnődve megálló utódokat mintegy kényszerítik, hogy keressék, kutassák: mi van írva a régi gyűrött, korhadó leveleken ? így történt Sztehloval is. „Családom történetét akartam megírni" — mondja az előszóban. „Szokatlan dolog egy polgári család történetét megírni Magyarországon, a hol félszázaddal ezelőtt a nem nemes, még jóformán emberszámba se ment. Nálunk Clió csak a nagy urak dolgaival foglalkozik: a „Magyar történelmi életrajzokban" csak a grófok és bárók életrajzait olvassuk. Lehet, hogy kudarczot vallok vele, de rtem azért, mert a kis emberek történetét megírni nem érdemes, hanem azért, mert a zordon enyészet gyorsabban elhantolja a polgári sír felett a jelentéktelen fejfát, mint a nagy urak díszes kriptáiban a márványba vésett emléktáblát". „Eredeti tervem csupán az volt, családom törté-