Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-08-09 / 32. szám

száz meg száz ifjú társam keblét a papi állásnak felemelő reménye. E milieunek szuggesztív ereje lebilincselt. Akkor még csak rendkívül mélyen éreztem. Önállóan még nem gondolkodtam. Szinte eszembe se jutott, hogy ne legyek szerzetes pap. Erre annál kevésbbé gondoltam, mert jó anyámnak ez idő tájban bekövetkezett holta után árvaságom metsző fájdalmában — minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül — magamat az oltár szolgálatára szántam. Nevelésem egyoldalú és mereven felekezeties volt. A világtól óva óvtak, mint Sodomától és Gomorától, a tökéletlenségtől és a bűn tanyájától. Úgyszólván mindennel meg voltam elégedve, a mit Innsbruckban nyújtottak. Jobbat nem ismertem. A r. katholikus hitben, melynek csecsemő-koromban tudtom és beleegyezésem nélkül a törvénynek jégcsapos paragrafusa miatt elzálogosítottak, melyben a szülői háznál nem neveltek, de a melyet brachium saeculare rendelkezése következtében az iskola belém csepegtetett — ebben a hitben magamat boldognak és erősnek éreztem. A r. katholikus theologiai tudományt a tudományosság non plus ultrájának tartottam. A külső látszat és a szellemi elzárkózottság vakká tett. Az emberi egyéniség joga a teljes erkölcsi autonómia. Ereje és képességei fejlődjenek szabadon, munkálkodjék minden téren szabadon, rendelkezzék önmagával szabadon. Gondolkozzék a saját elméjével, határozzon és cselekedjen saját lelkiismerete és belátása szerint. Másokkal szemben bizonyos szolgálatokra magát csak szerződésben kötelezze — de sohasem visszavonhatatlan módon. Ez az elévülhetetlen egyéni szabadság veleje. Igaz, a jezsuita nevelésnek nem bevallott czélja a szabad egyéniségnek minden módon és minden téren való elnyomása. Csakhogy a szellemi nivellálás, az olaszspanyol papi kulturális sablonnak a növendékeknek természettől fogva különböző egyéniségére való ráhuzása e nevelő rendszernek szükségszerű következménye. Agg szó, de való, hogy a fát se ejtik le egy csapásra. Á szuggesztív rábeszélésnek, az aszketikus eszközök ópiumszerű ós a szoktatás morzsoló hatása alatt a jezsuita trainingnek eredménye az önálló gondolkozás megtörése vagy legalább is megbénítása, a routine, a hagyomány vak tisztelete és a passzív engedelmesség. Minél jobban gyalulják a deszkát, annál simább lesz. Az ifjakat pl. arra szoktatják, hogy összes fontosabb cselekményeikről ne maguk önálló módon, hanem pusztán a gyóntató atya autoritativ szavára Ítélkezzenek. Áz önelhatározást megsemmisítik. Bármely szellemi képesség állandó elhanyagolásának következménye, hogy idővel eltörpül és elpusztul. Az átváltozás az ifjú növendék lelkületében nem villámcsapása vagy Pál fordulása módjára megyen végbe, hanem lassan-lassan: gyakori eséssel a csepp is lyukat váj. A példa vonzó ereje, a jezsuita atya barátságos és mégis tekintélyes szava és — last not least — a pokoltól való félelem és a hatványozott mennyei örömök reménye csalatkozhatatlan módon érvényesül. A sok cseppből ered az eső. Sok fonálból sodródik a vastag kötél. A szokás természetté válik. A fiatal ember fokrólfokra mind jobban és jobban belesodródik az olaszspanyol papi ideál világába. A jezsuita papi nevelés következménye, hogy az ifjak lelkületét illúziókkal telítik, miszticzizinussal részegítik és ismeretlen szférákba emelik. Arra törekszenek, hogy éket üssenek a való világ és a papjelölt énje közé. Azon vannak, hogy a föltétlen alárendeltség és a félelem pathologikus érzelmét benne nagyra neveljék. Hadd hódoljon ellenmondás nélkül az előljáró akaratának. Hadd heverjen reszkető testtel és remegő lélekkel a bosszúálló Jahve lábánál. Az egyéni lelkiismeretnek ez a lenyügözése az ultra montes felőli szellemi áramlat rég kipróbált eszköze. Körüle forog az egész papnevelés. A szellemi rabszolgaság eme hangulatának fölgerjesztésére szolgál az aszketikus training és a misztikus kultusz. Mindkettő idegizgalmat, eksztázist szül. A loyolai Ignácz-féle lelki gyakorlat pedig mindennek koronája. A laikus embernek halvány sejtelme sincs arról, hogy mekkora pszichikai erőkkel dolgozik a jezsuita szellemű papi nevelés. Azért az Ignácz-féle lelkigyakorlatban érvényesülő szuggesztiót bőven 'teszem szóvá. A jezsuita-rend körében az Ignácz-féle gyakorlatot szinte a keresztyén tökéletesség monopóliumának tartják. Alapítójuknak egyéni aszkéziséből rendszeres jámborságot alkottak. Valamennyi növendékük lelkületébe át akarják ültetni. És csakugyan, loyolai Ignácz még ma is itt él köztünk ezer meg ezer papban. Évrőlévre ismétlik, hogy átformálódjanak az ő képére és hasonlatosságára. Főképen azért használják és ajánlják, hogy a biológiai érzelmük impetuózus erejét vele paralizálják. A jezsuita szellemű pap természetes erotikonjának villámhárítója. A lelkigyakorlat rövid foglalatja ez. A pap a világ megváltásának egész drámáját képzelete segélyével földolgozza. Majd saját magától számon veszi a teljes előéletét. Végre Jézus élete alapján új életprogrammot alkot. És mindez nyolcz teljes napig tart. Helyesen jelöli meg Kari Holl, tiibingeni protestáns theologus az elmaradhatatlan hatás egyik titkának azt a körülményt, hogy a papjelölt szolgai módon engedelmeskedik a mester utasításainak. Olyannak kell lennie, mint a közkatonának. A lelki diktátor, a jezsuita mester vezényel. Szuverén biztonsággal megígéri az életnek azt a művészetét, hogy az ember saját magának föltétlenül parancsol. Csak bízza magát reá. A jezsuita papnak ez az erős, öntudatos föllépése megkap, lefegyverez és lebilincsel. Ajakáról nem hallani az aszkétikai gyakorlatoknak máskülönben édeskés hangját. Mindenütt ridegség és parancs. Már ez is meglep és elvarázsol. Sikerének másik titka a szuggesztió. Első Napóleon azt mondotta, hogyha valaki a tömegen uralkodni akar, hódítsa meg előbb a képzelő erejét. A képzelet apodiktikus módon határozhatja meg az ember gondolkozását. Napóleon tanácsát mintaszerűen valósítja meg az Ignáczféle gyakorlat. Áz experimentális tömeg-lélektanból tudjuk, hogy contagium psychicum is létezik. Szavak és mozdulatok terjesztik. Ha az ember nem kritikus, akkor a reá ragadt idegen eszmék és érzelmek kényszerítő jellegűekké válnak. Ugyanezt tapasztalhatni a szóban forgó gyakorlatban is. A szuggeráló nem bizonyít, csupán kiszínez és rábeszél. Minden megokolás nélkül pusztán élénk színezéssel és hatásos előadással hitet teremt és az érzelmek crescendóját gerjeszti. Ilyen szuggesztió és szellemi hipnózis az Ignácz-féle lelkigyakorlat. Az erőteljes mondatokban és a lelke igaz meggyőződéséből szónokló jezsuita pap korlátlan úr a papjelöltek tömege fölött. A szuggesztív erőt csak gyarapítja az a körülmény, hogy a lelkigyakorlatokat nem egy pár, hanem sok papjelölt együtt tartja és hogy nyolcz napon át mindennemű társalgásuk el van tiltva. Ki-ki csakis saját magával foglalkozik. A jezsuita-mester a valláserkölcsi gondolatokat nem