Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-26 / 30. szám

melynek lelkésze semmit sem tesz társulási úton híveinek érdekében. A hangzatos szocziálista elvek ott termékeny talajra találnak; a hívek világpolgárokká válnak, elfordulnak vallástól, templomtól, felekezettől, hazától, családtól; ezeken kívüli dolgokban keresik boldogulásukat; útjokból félrelöknek mindent, a miben gátat, akadályt látnak maguk előtt. Nagy munka vár tehát reánk, lelkészekre, kivált a jövő lelkészeire, az ifjabb lelkészekre, hogy mindent megtegyenek híveiknek nemcsak lelki boldogsága, hanem világi jóléte érdekében is. Gyülekezeteink nem nagyok. Legtöbben falusi lelkészek vagyunk, könnyen meg- és kiismerhetjük híveinket, átérezhetjük bajaikat. Segíthetünk, orvosolhatunk. Mi öregebb szolgák már valami sokat nem tehetünk. Más világnézetben, más eszmekörben nőttünk fel, pásztori gondunk csak a lelkiekre terjedt ki. Ám a lélek is, hogy egészséges és fogékony legyen, a testiekre, anyagiakra kénytelen támaszkodni, helyezkedni. Azért tehát tegyünk, a mit csak tehetünk, mi öregebb lelkészek is híveink anyagi boldogulása érdekében. Küzdjünk a ránk bízottakért, míg ki nem hull a fegyver kezünkből. Ifjú lelkésztársainkra vár mind annak a megvalósítása, a mit felolvasásomban érintettem. Oh, kíséreljék, valósítsák meg. Hassa át szívókét, leiköket a mi kálvinista tősgyökeres magyar népünk iránt való szeretet, mely az egyházat alkotja, fenntartja. Legyenek neki igaz jó barátjai, édes atyjai, pásztorai, orvosai örömben, bánatban, jólétben, szükségben, békében, háborúban. Híveink emelik az egyház terhét. Adóznak, áldoznak. Bizony, kis gyülekezeteinkben nagy a teher, mely Ível fenntartják az egyházat. Hadd lássák meg tehát a hívek, hogy az ő lelkészük méltányolni tudja az ő áldozatukat. Hadd tapasztalják, hogy lelkészük ő érettük, az ő boldogulásukért él, érez, fárad, tesz és cselekszik. Legyünk egyek velük, társuljunk velük, könnyítsük terheiket, bátorítsuk küzdelmeikben, törüljük le verejtékeiket, értsük meg sóhajaikat, gyógyítsuk sebeiket. Petőfi mondja azt, hogy: Az az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei harmatját. A szegény nép ! . . . olyan felhős láthatára S a felhők közt kék eget csak néha napján lát. Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költök, daloljunk számára ! Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! . . . Mi is hát, lelkészek — mint a költők — enyhítsük népünk fájdalmait; de ne annyira dalainkkal, vagyis szavakkal csupán, hanem azzal, hogy létfentartása, boldogulása érdekében eszközöket adjunk neki, melyekkel könnyítheti nehéz sorsát, helyzetét. Arra a kemény nyoszolyára pedig, az élet küzdelmeinek és szenvedéseinek kemény nyoszolyájára, tegyünk egy-egy puha vánkost azzal, hogy ott leszünk mellette gyámolító erőnkkel, segítő kezünkkel, szerető szivünkkel, valahányszor látjuk vergődését, halljuk jajszavait! Es ha felhős, borús lesz a láthatár: derítsünk fényt, támasszunk meleget népünk lelkivilágának egére! . . . Hullassuk rája keblünk mennyei harmatját, szent vallásunk vigasztaló, megtartó, üdvezítő igéjét, a Krisztusnak nevében ! . . . Biczó Pál. Falusi levél. Nagytiszteletű Szerkesztő Úr! Egyházkerületünk júniusi közgyűlésén a Főgondnok úr, Koncz esperes úr üdvözlő szavaira adott válaszában a lelkészeket úgy tünteti fel, mint a kik „hivatvák arra, hogy -vezetői, leghívebb barátai és tanácsadói legyenek a mi derék népünknek és liogy, mint eddig is történt, kezeikbe vegyék a szocziális munkát, mert a szocziális munka képezi jelen századunk uralkodó eszméjét, azzal és annak jegyében megállhatunk; a nélkül könnyen összecsaphatnak a hullámok fejünk felett". E szavak csakhamar visszhangra találtak a lelkészek körében, úgy hogy a pesti egyházmegye lelkészi értekezlete bővebben foglalkozott is a lelkészek szocziális munkája kérdésével. Meghányták-vetették s voltak, kik aggodalmaskodó lélekkel — tiltakoztak a lelkészeknek a szocziális munka némely terén való vezetése ellen, mint a mely sikertelensége esetén csak odiumot vonhat maga után. — Nem tételezem fel ezek felől a jó urak felől, hogy teljesen elvetnék Főgondnok úr szavainak nagy igazságát, s hiszem, hogy szükség esetén azért ők sem vonnák ki magukat a szükséges szocziális tevékenység alól! Mert igaz az, hogy népünk, — melyen, annak legapróbb bajait is jól ismerő Főgondnok úr szívesen segít — sok tekintetben tanácstalanul áll, nincs vezetője, nincs a ki eredeti gondolatokkal új, néki megfelelő munkateret jelöljön ki számára. Nagyon helyeslem, hogy a szellemi mozgalom e téren mind nagyobb és nagyobb arányokat ölt, majd csak lesz a sok szép beszédnek, felolvasásnak, egymás buzdításának valami magva is. Kell is hogy legyen! Mert szolgálatra és nem uralkodásra hivattunk, a szolgálatban pedig elsők a lelkészek. A szolgálat minőségét maga az Idvezítő egész világosan és határozottan kifejezi, midőn a „tanítványokká tétel" kötelezettségét azzal vezeti be: „menjetek ell" Pál: „a zsidóknak zsidóvá lett, a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, az erőtelennek erőtelenné, mindeneknek mindenné lett, hogy megtartson némelyeket". (I. Kor. IX. 20 ) Láthatjuk, hogy a lelkek megtartásának legelső és legfőbb feltétele a munka. Most már csak az a kórdós, hogy ez a „mindeneknek mindenné létei" a mai korban mily határok és mily körülmények között érvényesülhet'? E tekintetben a lelkésznek csakugyan vezetőnek kell lenni. Először is kipuhatolandó, hogy mi a nép közszüksége, mit tud vidékenkint könnyen értékesíteni és mihez van hajlandósága? Például a kertészethez, gyümölcstermeléshez, baromfitenyésztéshez vagy szőlőmíveléshez-e? Ezekben