Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-19 / 3. szám

ők . . . De nem! Reméljünk! Nekünk előbb-utóbb meg kell kapnunk az egész Kálvint magyarul, és mi azokat, a kik ezzel a magyar kálvinizmust meg fogják ajándékozni, a kik e munkában verejtékeznek, meg fogjuk becsülni s nekik segitségükre leszünk! A vállalatnak legutóbbi füzete Sadoletus bibornoknak, a genfi tanácshoz és néphez intézett levelét és Kálvinnak erre adott válaszát tartalmazza. E két levél megírásának előzménye az, hogy abban az időben, inidőn a reformátor a genfi zavarok miatt a várost elhagyni volt kénytelen, a kedvező helyzetet a római egyház fel akarta használni a genfi reformáczió megtörésére. Ezt a czélt óhajtotta szolgálni a szóbanforgó levél! Sadoletus, kiindulva abból, hogy lelkünknek legnagyobb kincse a hit, arra inti a genfieket, ne hallgassanak ilyen fontos dologban az „ujsághajhászókra". íme ezek még a jócselekedetek érdemét is kétségbe vonják. E férfiak jellemző vonása a gőg és kapzsiság, pedig sok tudós éjjeli és nappali fáradozásának eredménye az, hogy az egyház megőrizte az égbevezető utat számunkra. Az a büszkeség, mely egykor leveté az angyalokat az égből, most az embereket akarja elfordítani a ! elyes útról. Isten őrizzen attól, hogy mi erről letérjünk, mert „a hamis vallás mély és iszonyatos vétke következtében nincsen tovább sem Istenünk, sem horgonyunk". „Bizony — így véli Sadoletus — legjobb, ha mindenki azt a vallást hiszi tiszta szívvel, a mellyel először találkozott, s véleményét tudósabb, képzettebb emberek véleményének alája rendeli". Mert hogyan áll a dolog? Az egyik oldalon áll az a vallás, mely immár tizenöt század óta fennáll, annyi tudóst számlál, a másik oldalon pedig az, melyet 25 év óta ama „ravasz" és „szellemdús" emberek hirdetnek. Mit is akarnak azok, a kik „újságot" keresnek és fellépnek a római katholikus egyház ellen, melyet Krisztusnak lelke kormányzott mindig? Krisztus isteni hatalmát „a természet szűk határai közé" zárni igyekeznek. Megvetik az alázatosság erényét a gyónás elvetésével ; gúnynyal illetik, elvetik a halottakért való imádságokat. „Talán azt hiszik, hogy a lélek a testtel együtt elvész". Sadoletus levele végén drámai erővel igyekszik kidomborítani, milyen szörnyű lesz a sorsuk ezeknek az „ujsághajhászóknak", midőn az Úr majd az ő cselekedeteiket számon kéri tőlük. Sadoletus szerint, a hitújítók csak ilyesmit hozhatnak fel: „lelkem csak nehezen tűrhető azok (a papok) gazdagságát" és „Midőn magamra tekintek, a ki annyi év óta fáradozom a tudomány és theologia mezején... megvallom, támadni kezdtem azokat". „Az írást is élesebb elmével kutattam át, mint a régiek, kivált mikor valami olyast kerestem, a mit amazokkal szemben elcsavarhattam". Ha az ember elolvassa Sadoletus bibornoknak, a magas állású papnak levelét, szinte önkéntelenül feltűnik, hogy ugyan : hát csak így lehetett a pápa egyházát védelmezni ? Mert az efféle vádak, hogy a hitújítók „Krisztusnak jegyesét darabokra akarták szakítani" stb. a védelem gyengeségével alapjukat vesztik. Kálvin Jánosnak, a puritán életű lelkésznek épen olyan könnyű volt a kapzsiság, a gőg vádja ellen cselekedeteire, munkásságára rámutatni, mint a szakadárság rágalmait, kezében a szentírással, elutasítani, s ide vonatkozó feltegetései az evangéliomi hit igazságait tárják fel. Ha a reformátornak szóbanlevő levele a hittani igazságok szempontjából is figyelmet érdemel, van e levélnek más tekintetben is jelentősége. Ez alkalommal erre akarunk rámutatni. Egyes írók azt vélik, hogy Kálvin rövidesen határozta el magát a reformátori útra. Azt hiszik, hogy „1532 előtt Őt vallási kérdések nem érdekelték, reá nézve ezek úgyszólván nem is léteztek". Nos, a Sadoletusnak adott válasz világosan bizonyítja, hogy Kálvin Jánosnak belső átalakulása, megtérése sok külső hatásnak, még több benső magábaszállásnak, elmélkedésnek, benső küzdelemnek eredménye. Lényegileg e benső átalakulás ugyanazon folyamat, a melyen átment Pál, Ágoston, átment Luther Márton, sőt a melyen átmegy mindenki, a ki bensőleg keresztyén lesz, a ki az Engesztelőnek felszabadítását érzi lelkében, a ki megismervén az igazságot — szabaddá lesz. A megszabadulásnak ez az útja nem minden küzdelem nélkül való. A kiilső és belső embernek harcza ez, a melynek végén nem más embernek többé-kevésbbé tűrhető ízlései adnak megnyugvást, hanem a Léleknek ereje, a mely által a természet fiai Istennek emberei lesznek. Kálvin János e belső harczára vet — mint említők — e levél világosságot. Elmondja, hogy gyermekkorától fogva a keresztyén hitet vallja, ámde egyes jelenségek kínosan hatottak reá. íme tudta, hogy az Ige egyedüli forrása minden világosságnak. Erezte, tudta, hogy szentségtörés minden merészség, mely az emberi agyakban született tanokat az Úr igazságai gyanánt hirdeti. És mit kellett látnia ? Maga az Ige rejtve volt; a kiket az emberek a hit őreinek tartanak, az Igét sem nem értették, sem nem gondoltak vele. A nyomorult népet bárgyuságokkal kijátszották. Észre kellett vennie, hogy íme annyi Istent csináltak, a hány embert szentnek meg akartak tenni. Még más is növelte lelki háborgását. A cselekedetek, az elégtétel szükségességének hangsúlyozása. Hiszen egy kiengesztelés van: Krisztusnak keresztje. Hallotta, hogy kegyelem van s mégis ki kell azt érdemelni; hallotta, hogy nyomorult bűnösök vagyunk. Maga is érezte, hogy az úgynevezett jócselekedetek saját bűnei és gyarlóságaival szemben elenyészőek, semmik. Miben, hol van a szabadulás ? Elmondja a reformátor, hogy valahányszor magába szállt, vagy szivét Istenhez emelte, félelem lepte meg s ezt semmi elégtétel nem tudta enyhíteni. Minél jobban pillantott lelkébe, annál nagyobb volt nyugtalansága ; csak a felejtés adott neki némi enyhületet. Ilyen nyomorult lelkiállapotban volt, midőn új, eddig nem hallott hangok ütötték meg füleit. Kezdetben az