Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-05-17 / 20. szám

házi érdekeink, hanem a keresztyénség szempontjából is. S nemcsak hogy ki kell vennünk részünket, hanem épen nekünk kellene a nagy munkában vezetőknek lennünk! Restaurare in Christo! — hangoztatja a róm. kath. egyház is. De hogy mit jelent ez a restauráczió, igen jól tudjuk. Nem az „in Christo", hanem az „in Papa" abban a fődolog. Már pedig az is bizonyos, hogy az „in Papa" való restaurácziót a mai modern világ el nem fogadja, hanem, helytelenül azonosítván a keresztyénséget a pápaság által képviselt római katholiczizmussal, inkább hajlandó arra, hogy a magán-, a köz- és állami élet alapjai közül vagy teljesen kilökje a vallást, vagy pedig a keresztyénség helyébe a buddhizmus nirvánáját állítsa be. A pápistaság hitelvesztésével tehát nemcsak a róm. kath egyház összeomlásának, hanem általában a keresztyénség bankrottjának a veszedelme fenyeget! A pápistaság, bármilyen erőfeszítéseket tegyen is és bármennyire nyilatkozzanak is életében az újraéledés jelei, elavult és bibliátlan hit-és egyházrendszerével képtelen a keresztyén restauráczió munkáját végrehajtani. Látszólagos sikereket érhet ugyan el itt és ott s ideig-óráig, de a vallástalan és vallásellenes irányzatokkal szemben végleges diadalra nem számíthat. A „Restaurare in Christo!" jelszavával ékesített zászlót, a jelszó igaz, hamisítatlan értelme mellett, csak egyetlen egy tényező viheti diadalra, és ez az evangéliomi protestentizmus! Ennek kezében van egyedül az a fegyver, a mely Istennek ereje; ennek birtokában az a hamisítatlan tudomány, a mely erős a nagy erősségek lerontására, minden emberi okoskodás elfordítására és az emberi gondolatoknak a Krisztushoz és a Krisztusra vezetésére. A „Restauratio in Christo" munkájában tehát az evangéliomi protestantizmusra vár a vezetőszerep. Vár az egész világon, s vár közelebbről a magyar nemzet kebelében! A mi nemzetünk életét, a mely részint a folytonos önfentartási küzdelmek között, részint a Kelet határán élés következtében erősen konzervatív jelleget nyert, az utóbbi évtizedekben olyan hullámai érték a nyugoti, nem mindig szerencsés kultura áradatának, a melyek, a mint sajnálatosan tapasztaljuk, nem csupán frissebb levegőt hoznak magokkal, hanem egyenesen aláássák családi, nemzeti, állami, társadalmi és vallásos alapjainkat is. Forrong, hullámzik köröttünk és alattunk minden, s ha nem sikerül régi alapjaink megtartása és restaurácziója, rettenetes rázkódásokra, ha nem rosszabbra lehet kilátásunk. Ne késlekedjünk tehát! Ne elégedjünk meg a fenyegető veszedelmek konstatálásával, hanem induljunk is meg a munkával. Induljunk meg a templomi és az iskolai kathedrákon, a melyeken ne hangozzék más, csak a tiszta evangéliom. Induljunk meg egyházi és iskolai hivatalos testületeinkben, s ne csupán a száraz adminisztráczió foglalja el idejöket, hanem a keresztyén restauráczió mikéntje felett való tanácskozás is. Induljunk meg egyháztársadalmi úton, hogy szervezetté, egyöntetűvé és mindenekre kiterjedővé tehessük akcziónkat! Mindezeknek szolgálatára, propagálására pedig teremtsünk hatalmas evangéliomi irodalmat és sajtót, mert ezek nélkül minden jó szándékunk eredménytelen marad! Szűnjék meg végre az a sajnálatos állapot, hogy irodalmi társaságaink néhány száz fizető és sok százakra menő nem fizető tagokkal és raktáron vesző kiadványokkal operálnak; az egyházi sajtóorganumokat pedig nem az előfizetők, nem a nem levő munkatársak, hanem csak a szerkesztők keserves munkája és a hirdetések óvják meg a szégyenletes bukástól! Tekintsünk a szervezett szoczializmusra: ott a szervezet minden tagja kötelezve van a sajtó anyagi támogatására. Tekintsünk a római katholiczizmusra: ott az egyháztársadalmi szervezkedés szintén hathatósan elősegítí az irodalmat és a sajtót. Hiszen, eltekintve a népszövetség és a sajtóegyesület munkájától, csak a Szent István-Társulat évi jelentésében is azt olvassuk, hogy a mult esztendőben rendes tagjai száma mintegy ezerrel, pártoló tagjainak száma pedig 4730-al szaporodott! Mennyivel szaporodott akár a Magyar Prot. Irodalmi Társaság, akár a Luther-Társaság tagjainak száma? Mennyi újabb előfizetőt kaptak a protestáns egyházi lapok? Ne kérdezzük, mert a felelet, a melyet kaphatnánk, bizony nem a reménységnek, hanem inkább a kétségbeesésnek érzelmeit keltené fel lelkünkben. A szomorú helyzeten csak evangéliomi magasztos hivatásunk felismerése segíthetne. Ha tudnánk, mi a hivatásunk, akkor nemcsak kötelességeinket ismernénk fel, hanem méltányolni tudnánk azokat az eszközöket is, a melyek hivatásunk és kötelességünk teljesítésében hűséggel segítenek. Akkor lenne virágzó protestáns irodalom s hatalmas sajtó, nem pedig olyan szegényes és erőtelen, mint a milyennel ma rendelkezünk! Adja Isten, hogy helyzetünk, hivatásunk, kötelességeink és munkaeszközeink tekintetében minél előbb eljussunk a tiszta öntudathoz; mert ha látván nem látunk és hallván nem hallunk, félő, hogy megemésztetünk! II. I.