Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-08 / 10. szám

mely felséges igazságról valóságos szemléltető oktatást nyújtott az az egybefűző, válaszfalakról megfeledkező szeretet, mely a konferenczián résztvevő, Anglia számos protestáns felekezetéhez és különböző nemzetekhez tartozó diákok között uralkodott. A hallgatósággal szemben, a gyűlésterem fejénél látható volt a nagy jelszó: „The Evangelisation of the World in this Generation". Legszívesebben szeretnék egykét szót mondani még, a mit a következő felirat fejezett ki: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkem által%

ezt mondja a seregek Ura!" — Együtt volt 2000 diák; hatalmas gyülekezet! Megfeledkeztünk róla. A brit diákság színe-java jelent meg, mint főiskoláinak képviselője! Tehát beláthatatlan szellemi erő felhalmozódása volt a gyűlés. — Nem gondoltunk rá. S az egész világ keresztyén diáksága ott állott a hátunk megett! Mi ehhez Xerxes serege! De figyelmünk máshová fordult. „Nem emberi erő, sem földi hatalom, hanem az én Lelkem által, ezt mondja a seregek Ura". Ennek a mondásnak jegyében folyt le az egész gyűlés. Minden szónokon s az egész vezetőségen meglátszott, hogy Isten szine előtt, tusakodó könyörgésben biztosította a Lélek erejét és munkásságát a gyűlés számára. Ezért mondottam, hogy a reggeli imaórák is egyik főtényezőjét képezték a konferencziának. S a mint megtudtuk, szerte Angolországban s tán a világon, társaságok, családok és egyesek kebléből már hónapok óta szállottak fel a gyűlést előkészítő imádságok. S a láthatatlan erők, az Isten Lelkének erői működtek a gyűléseken, s működni fognak a gyűlések eredményeiben is. Az elnöki megnyitó váradalma beteljesült. A Szentlélek megdicsőítette előttünk Krisztust, az élő Istennek Fiát, és a kik ott voltunk, azóta jobban ismerjük és jobban szeretjük Őt. A gyűlésen tehát nem hiába vett részt senki sem. A kérdés csak az, vájjon a gyűlésről nem hiába ment-e haza, régi környezetébe ? Fogja-e érvényesíteni azt, a mit ott nyert? S ez felveti előttünk a kérdést: vájjon Magyarország protestáns diákjai között egy ily missziói mozgalomnak nem volna-e jövője? Jövője mindenesetre volna, de a jelen, — értve alatta a mostani és még a következő diáknemzedéket is — ez a jelen nem lehet a missziói diákmozgalomé. Azt hiszem, nem kell magyaráznom és bizonyítanom, hogy miért nem? Ez a jelen azé a másik mozgalomé, mely a misszióval párhuzamosan működik Britanniában, a mely az Isten országát a diákok között terjeszti. Szükséges volna-e a magyar diákokat Jézusnak megnyerni, lenne-e gyakorlati értéke e mozgalomnak ? Nem áll az, hogy a művelt embernek nagyobb szüksége van a keresztyénségre, mint a műveletlennek. S a kik ily érvekkel akartak az evangeliomnak kedvező fogadtatást biztosítani a műveltek körében, meg vagyok győződve, ugyanannyit használtak ügyének, mint azok, kik szerint csak a műveletlennek van reá szüksége. Az ily gondolkozás odavezetett, hogy csináltak a keresztyénségből bölcseleti rendszert, holott az egészen más programmal lép fel. Es mégis azt mordom, hogy a diákok között különösen szükséges volna az igazi, határozott, boldog keresztyén életet terjeszteni. Különösen szükséges abból a szempontból, hogy mily következményeket teremtene ez a munka. El kell csak gondolnunk, hogy közel kezdjem, a protestáns egyházak állapotát és jövendőjét. Nem szükséges kritikát gyakorolnunk és a veszedelem szimptomáit megállapítanunk, csak figyelnünk kell az egyházak őszinte önbevallásaira, melyek minden hivatalos és nem hivatalos egyházi lap hasábjain szemünkbe ötlenek. Mit használ minden tanácskozás, javítgatás, fáradozás, még a legbölcsebb és legjobbakaratú is, ha a jövendő biztosítva nincs, ha a protestáns diákság, a jövendő támasza, nem tudja miért becsülje meg egyházát, vallását, mely ki tudja több-e számára egy vasárnapi függeléknél, s örülnünk kell, ha ennyi jelentősége is van életében. S azután el kell gondolnunk. mi lesz szegény hazánknak társadalmi, politikai, nemzetiségi problémáival, bajaival, küzdelmeivel, ha a jövő nemzedék úgy fogja tölteni életét, mint a hogy főiskolai éveit. És el kell gondolnunk, mint oldódnak meg mindeme kérdések, ha az ország vezetésében azok vesznek részt, kik diákkorukban megismerték és magukévá tették az isteni erőket, a bűn fölött, hanyagság, felületesség felett győző tisztaságot és lelkiismeretességet I S aztán elvándorolhatnánk a képzelet utain, álmodozhatnánk arról az erős keresztyén diák-mozgalomról, mely az erőt már nem zárhatván magába, missziói mozgalommá válik, elküldi követeit a Krisztust nem ismerő népek közé, más nemzetek ifjúságával együtt részt vesz az egyház és világtörténet nagy problémáinak megoldásában, nemzetét ismét felemeli a hivatásukat megértő és tejesítő nemzetek közé, kiknek sorából oly régóta kiesett — és a magyar nevet megint széppé teszi, méltóvá régi hírnevéhez . . . Szállhatnánk az álmok világába ... De ne tegyük. Ne, már csak azért se, mert az ilyen álmoknak, mint minden álomnak, az a sajátsága, hogy ha meg akarjuk valósítani, először is fel kell ébredni belőlük. De azért se álmodozzunk a diákmozgalom várható és remélhető nagy eredményeiről, mert bár ezek teszik különösen fontossá a művelt ifjúság közötti keresztyén munkát, a munkálkodást mégsem a társadalmi, egyházi ós nemzeti problémáknál, hanem ott kell megfognunk, a hol az egyének problémáival állunk szemben. Eszembe jut Mott János egy iratkájának czíme: „Jesus Christ a reality in the student's life", Jézus Krisztus, mint realitás a diák életébben. A magyar protestáns diákok legnagyobb része, ha Jézusról, keresztyénségről, vallásról van szó, az iskola padjaira helyezi magát vissza ; a káté paragrafusai, az egyháztörténet évszámai jutnak eszébe, s a „tantárgy" kellemetlen emlékei alapján tud csak az élet eme legnagyobb kérdéseiről gondolkodni. Nem volna-e szükséges, hogy az ilyen diákok úgy