Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-01 / 9. szám
baranyai papságom idejében a barátság révén szívemhez forrtak, egymásután tűnnek le az élet színpadáról, egyenként siratom őket el, egyenként teszem le frissen hantolt sírjaikra az emlékezet koszorúját E barátaim egyik legrégibbje, legjobbja volt a boldogult. Midőn lelkésszé választottak, ő volt egyik legközelebbi szomszédom, s a néhány év korkülönbség nem lehetett gátja annak, hogy rokonszenvező s egymást megértő lelkünk hamar össze ne forrjon. Később elszakadtunk, de a nélkül, hogy barátságunk kötele meglazult volna, mígnem a halál csontkeze ridegen széttépte, örökre e földön. Ám, ez az én fájdalmam, veszteségem. De vannak nagyobb vesztesek. A példás szeretetű család, a tisztelő gyülekezet, a f. baranyai egyházmegye, a lelkésztársak, a közjó, a társadalom mind helyet kérhetnek annál a koporsónál, mely egy igazi kálvinisla pap tiszteletreméltó alakját rejti el sötét fedelével. Bosznai Sándor 1840-ben született a belsősomogyi ref. egyházmegye Hedrahely egyházában, hol édes atyja, szintén Sándor, közszeretetben álló lelkész volt. Édes anyja a szintén ároni családból származott Illyés Katalin volf. Elemi iskoláit szülőhelyén végezve, az algimnázium oszályait Csurgón, a főgimnáziumiakat Pápán végezte, s tanuló- illetve osztálytárs volt irodalmunk dicsőségével: Eötvös Károllyal. A theologia első évét Pápán, a többit Budapesten, mint a legjelesebb növendékek egyike, végezte. Jeles képzettségét s páratlan szorgalmát méltatva, a dunamelléki egyházkerület Kovács Alberttel együtt külföldi egyetemekre küldte ki 1862-ben. Utrechtben töltött hosszabb idő után Göttingába ment s ismeretszerzés végett Parisba és Londonba is ellátogatott, s külföldről 1865-ben tért vissza, mint kitűnően képzett theologus. Első vizsgát 1866-ban, a papi vizsgát 1867-ben tette le. Mondjuk ki mindjárt, nem sok hasznát vette. Lejárt már az az idő, midőn magyar kálvinista gyülekezeteink keresve keresték a jelesebb képzettségű s külföldi egyetemeket látogatott papjelölteket. Sőt egy egész életére kiható súlyos csalódásnak lőn részese, melynek sebe haláláig sem gyógyult be teljesen. 1865-ben ugyanis édes atyja elhunyt s a hedrahelyi tekintélyes gyülekezet a legteljesebb ragaszkodással s páratlan kegyelettel mindent elkövetett, hogy a tudomány és hit kincseivel, a külföldről — mint a dolgos méh a mézzel a virágos mezőkről — dúsan megrakodva hazaérkezett; különben is szép és rokonszenves ifjút édes atyja örökébe ültethesse. A dunántúli egyházkerület akkori rendszabályai vagy talán csak bevett gyakorlata, mely szerint az egyházmegyébe kebelezett r. vagy segédlelkészt s ezeket pedig sorrendben (soros káplán) lehetett és kellett megválasztani, ennek a szándéknak útját bevágta, mert az erre az esetre nem számíthatott ifjú a mi Felső-Baranyánkba kebeleztette magát, hol Diósviszlón s később Drávacsepelyen segédlelkészkedett. A nagyreményű ifjú, kinek ismerősei a legszebb jövőt jósolták, egészen lesújtva érezte magát. Sorsa meg lőn pecsételve. A fa, ahová ledült, ott maradt. A kicsiny csepeli egyház választotta s nyerte meg lelkészéül 1868 ban. Pár év múlva megnősült, feleségül vévén Urházy Lajos, sárbogárdi lelkész leányát: Amáliát. Rajta is bebizonyult, hogy a legfőbb gondviselő, a ki ránk engedi a csapást, másik kezével áldólag nyúl felénk. Lesújt, de meg is áld, s talán akkor áld legjobban, midőn a porig érezzük magunkat lesújtva. Ideális volt az a családi boldogság, melyet a jóságos, melegszívű nő vitt magával a csepeli paplakba. Kedves gyermekek tették vidámmá a boldog lakást, kiket renddel szépen fölneveltek, kik közül egy fiú az Ur szolgálatában forgolódik, mint csököli lelkész ; leányaik derék férfiak oldalán váltak örömére a boldog házaspárnak az élet alkonyán. A nagy előkészültségű pap a kicsiny gyülekezet körében elég tágas munkatért nem találva, pihenést nem ismerő tetterejét (minő sajátos!) teljes mérvben a gazgálkodásra fordította. Az, a ki külföldön a hit-bölcsészet mélységeit búvárolta, most az első felkelő s legkésőbb lefekvő gazda volt. Pedáns szorgalommal csüggött kicsiny gazdaságán, mely munkában a jóságos feleség osztotta meg vele annak gondjait. 0 a mező hévségében járt, kelt, utasított; amaz a házban, a tűzhely körül forgolódott. És éltek szép békességben, jutván idejök a barátság melengető tüzének ápolására is. Azonban az egyházmegye sem akarta sokáig nélkülözni a kiváló tehetséget, s csakhamar, 1874-ben aljegyzővé választotta, mely tisztében a várakozásnak megfelelően járt el. 1877-ben — a tisztújítás elvéből kifolyólag — lemondott, de a még abban az évbrn megejtett szavazás alkalmával újra megválasztották. Ezt a választást azonban nem fogadta el. Okai talán egyéniek lehettek. Mert midőn 1894-ben az általános tisztújítás alkalmával az őt ismét felkeresett közbizodalom felé fordult s tanácsbirói székbe ültette, ezt a hivatalt elfogadta s nagy lelkiismeretességei, hozzáértéssel s buzgósággal töltötte be mindaddig, míg 1903-ban a szélhűdés a közpályáról visszavonulni kényszerítette. 1897-ben az e. ker. közgyűlésre e. m. képviselőül küldte fel a közbizalom. Mint tanácsbiró, e karnak legmegbízhatóbb tagja volt. Akár mint kiküldött, akár mint biró, mindenkor szigorú pontossággal, szakértelemmel működött. Sokáig volt a kérvényeket biráló bizottság tagja, s egész betegségéig viselte az Orsz. Leik. Gyámintézet pénzkezelői tisztségét, mindenütt elismerést, tiszteletet nyerve példás munkálkodásával. Más úton is ráterelődött a figyelem. A tekintélyes sellyei egyház 1883-ban Őt kérte fői s nyerte meg lelki vezéreül. Csaknem 1 /i századot töltött el itta tiszteletreméltó lelkipásztor, híveinek osztatlan tiszteletétől s a társadalom közbecsülésétől kisérve. A rosszul épített templom ismételt megújítása, új tanterem építése, tanítói ós lelkészlak átalakítása, jelentékeny hagyományok, 18
