Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-29 / 52. szám

BELFÖLD Az újabb idők jelei. Gróf Apponyi Albert kultuszminiszter úgy látja, hogy a felekezeti béke nincs megzavarva. S azt is állítja, hogy ő a tanári kinevezéseknél nem a hitfelekezetre, hanem csak az arravalóságra tekint. Ez utóbbi tekintetben, a mi a miniszter úr saját személyét illeti, nem is kételkedünk. A kinevezések ügyét azonban nem a miniszter készíti elő s hogy az előkészítők miként kezelik ezeket a minisztériumban, arra nézve egy kis felvilágosítást adhatnak az alábbi sorok, a melyeket egy általunk jól ismert s minden tekintetben szavahihető vidéki városi lelkész kezéből vettünk. De felvilágosítást adhatnak arra is, hogy milyen az a felekezeti béke, a melyben ma élünk. De adjuk át a szót lelkésztársunknak. * * * Egyik nagyobb vidéki városban történt. Egy középiskolai állami tanár szerette volna áthelyeztetni magát a fővárosba. Volt több üresedés Pesten. Fölrándult tehát a kultuszminisztériumba tájékozódást szerezni. A nyert informácziók kielégítették, s mint régóta és kiváló eredménnyel működő tanárnak, kilátásba helyeztetett, hogy rövid időn megtörténhetik a kért kinevezés. De . . . most jön a bökkenő — mégis, hogy egészen biztos legyen a dolog. Tetszik tudni, a kegyelmes úr (már t. i. gróf Apponyi miniszter úr) igen vallásos ember — mondá az informáló főtisztviselő — és sokat ád arra, ha valaki jó keresztény. Hozzon hát a tanár úr, teszem azt X. püspök úrtól (név szerint megnevezte ama vidéki város róm. kath. főpapját), ajánló levelet: akkor, hiszem, nem lesz semmi akadálya az áthelyezésnek. A tanár elképedve hallgatta e szokatlan szavakat s testében remegve, rebegő hangon válaszolt: Méltóságos Uram 1 ezt nem tehetem — én izraelita vagyok . . . Talán mondanom is fölösleges, hogy a kért áthelyezés máig' sem történt meg. * * * A másik eset komolyabb dolog és ami bőrünkre megy. X—Y középiskolai tanár mint helyettes, megházasodott, feleségül vévén egy róm. kath. vallású nőt. Az évek teltek, de a rendes tanárrá kinevezés csak nem jött a minisztériumból. Az Alföld szívéből származó ref. atyánkfia megismervén a kultuszminisztériumban fújdogáló szelek irányát, gondolt merészet és nagyot: fölment a róm. kath. püspökhöz támogatást kérni, hogy neveztesse ki mentől előbb rendes tanárnak. Hogy s mint történt a dolog, nem tudjuk; de az bizonyos, hogy a „tételes torzvallás"-nak ezt az élelmes tagját, a ki éveken át hiába várta a rendes tanárrá előléptetést, csakhamar kinevezte a miniszter ugyanazon állami intézethez rendes tanárnak. Eddig még csak jól lenne az ügy, mert azt hinnők, hogy ama bizonyos róm. kath. püspök úr, minden mellék érdek nélkül, tisztán keresztyéni szeretet által vezéreltetve protegálta ezt a református atyánkfiát. De . . . feltűnt csakhamar, hogy az a tanár >ür mindig a róm. kath. papok társaságában van s r. kath. körbe jár. Majd hírlett, mogy X—Y állami középiskolai tanár áttér a róm. kath. vallásra. S bizalmas barátai előtt végül is bevallotta, hogy Ő, mikor Z. püspök pártfogását kérte, Ígéretet tett, hogy róm. katholikussá lesz, csak előbb nevezze ki a kultuszminiszter úr rendes tanárnak. Ez megtörténvén, most várják tőle az Ígéret megvalósítását. 4 Ma még református az illető s az a hír felőle, akkor fog áttérni, ha nejének gyermeke születik s ekkor a fiú-gyermeket is viszi magával a róm. kath. egyházba. Másoktól azt az értesülést nyertük, hogy megbánta igéretét s minthogy már rendes tanár, — csakis fegyelmi úton mozdítható el állásától. Ennek áll elébe. Hogy mentől előbb áthelyezik más városba: erre készen van. Mi kíváncsian várjuk a fejleményeket, s akár áttér pápistára ez atyánkfia, akár megmarad református hitében, de áthelyezik tőlünk: közölni fogjuk a történteket e lap érdeklődő olvasóival. * * Még egyet. Ez sem utolsó. Nálunk a városi szegény ügyi-bizottság elnöke az egyik plébános. Két adag ételért folyamodik két öreg teremtés, a kik évek óta vadházasságban élnek. Közli velők a bizottság elnöke, meg lesz a két adag étel naponként, csak előbb lépjenek törvényes házasságra. Helyes. A nő keresztelő levelét s első férjének halotti bizonyítványát meghozatja vidékről a református lelkész. Következik a kihirdetés. De a férfi kijelenti, hogy ő róm. kath. s a plébános fogja őket megesketni. Jól van. Úgy, de a nő „ki is körösztölködik" ! . . . Ám legyen. Csakugyan jelentkezik is első ízben a 79, mond: hetvenkilencz éves mennyasszony. A lelkész kérdi tőle: mért hagyja el hitét most, mikor féllábbal a sír szélén van? A szegény szüle sírva mondja, hogy: „muszáj áttérni, mert most már az egyik plébános úr ételt adat a szegénykonyhából, T. V. esperes-plébános pedig házbérre ad 20 koronát. S ha nem körösztölködöm ki, hát nem adja meg!" Erre az argumentumra nem volt mit szólnom. Megnyugtattam azért az anyókát, hogy mindenkit a saját hite üdvözít. Őrizze meg lelkében továbbra is szent vallásunkat, melyben felnőtt s melynek annyi áldását érezte változatos hosszú életpályáján/ S egyebet nerii tehetvén, a jelentkezést tudomásul vettem. • Pár hét múlva jön a vőlegény szomorúan: nagyon beteg a menyasszonya s kocsin sem lehet elhozni, ő jött hát helyette, hogy nevében a másodszori jelentkezést elvégezze. Természetes, hogy nem fogadtam el; a kitérőnek személyesen kell jelentkeznie. Majd erőszakoskodni próbált, hogy a plébános meggyóntatja az öreg asszonyt 104