Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-15 / 37. szám

fájdalom ! bennünk, késő utódokban, bizony megfogyatkozott. Legyen a lelkészegyesület az, a mely azt újból felébreszti és czéltudatos, kitartó munkával fejleszti és megássa a puszták futó homokja által betemetett ősi kútfejeket! Várom a lelkészegyesülettől az igazi ref. papi testvéri szellem megteremtését és ápolását. Azét a testvéri szellemét, a mely a ref. papságot, mint az Úr szőllejének munkásait és az Ur Sionának építőit, széles e hazában egy szívvé, egy lélekké forrasztja össze, lerontásával minden kerületi, vagyon- és rangbéli korlátoknak és különbségeknek. Nagy szükségünk van erre is, ha boldogulni akarunk ! mert ma, daczára a kerületek egy egységbe foglalásának es daczara az egyházunkat jellemző demokratizmusnak, bizony részekre vagyunk szakadozva mégis lélekben és törekvésekben, s itt-ott felütögeti fejét a kálvinista hierarchia is. Várom a lelkészegyesülettől a komoly, higgadt egyházi közvélemény kifejezését, minden, az egyház valláserkölcsi, kulturális és anyagi életét, államjogi és felekezetközi helyzetét illető fontos kérdésben. E tekintetben azt szeretném, ha a lelkészegyesület minden mozdulása a magyar kálvinista egyház egyegy szívdobbanása, minden szava a magyar kálvinista egyház lelkének megnyilatkozása lenne. Tudom, vallom, hogy a lelkészi kar nem maga az egyház; de minden igaz lelkipásztor őrálló a reábizottak felett, atya, a kinek éreznie kell gyermekei szíve dobbanását, orvos, a kinek szeme kell hogy meglássa, keze kell hogy kitapintsa, tudása, szeretete kell hogy meggyógyítsa a bajokat. Hogy mit éreznek a szívek, mit gondolnak a lelkek, mely vágyak töltik el a kebleket, hol és mi a baj és annak orvosszere: mindennek leghivatottabb és legmegbízhatóbb kifejezői a lelkipásztorok kell hogy legyenek. S ennek az egyházi közvéleménynek komoly és higgadt kifejeződésére feltétlen szükség van. Irányító lehet az a hivatalos egyházra nézve, hogy mit, hogyan és mikor cselekedjék. Támogatója lehet a hivatalos egyház állásfoglalásának, akczióinak, főként az egyháznak az államhoz és a többi egyházakhoz való viszonyában. S elhárítója, eleve elmozdítója minden olyan félreértéseknek, utólagos panaszolkodásoknak, mint a milyenek csak legközelebb is a nyugdíjintézet ügye körül fenforognak. Várom a lelkészegyesülettől az egyház valláserkölcsi, kulturális, anyagi és jogi érdekeinek komoly, odaadó felkarolását, úgy a gyülekezeti, mint az egyháztársadalmi és az állami életben. Egyházunknak, mint evangéliomi egyháznak nemcsak általában, de a magyar haza határai között is magasztos valláserkölcsi, kulturális, humanitárius és nemzeti feladatai vannak, s csak e feladatok világos felismerése, buzgó és czéltudatos betöltése mellett nevezhető a Krisztus anyaszentegyházának s számíthat tekintélyre, támogatásra, a nemzet, az állam részéről. Feladataink felismerésében, főként azok megoldásában még nincs meg az a világos látásunk, az az egyetértésünk és buzgóságunk, a melynek meg kellene lennie, s ezek tekintetében más egyházak, főként a római katholikus egyház, messze megelőztek bennünket. A fogyatkozások pótlásában legelső rangú tényezőnek a lelkészegyesületet szeretném látni. Itt, ebben kellene megvitatni, megérlelni mindazon eszméket, javaslatokat, intézkedéseket, a melyek részint egyháztársadalmi úton, részint a hivatalos egyház által megvalósitandók, nemcsak a valláserkölcsi élet intenzívebbé tétele, az egyház jogainak kivívása s anyagi konszolidácziója végett, hanem a végre is, hogy egyházunk az őt kivül és belül ostromló veszedelmek között diadalmasan megállhasson és eme diadalma által e haza valláserkölcsi, kulturális, humanitárius, szocziális és nemzeti élete terén nélkülözhetetlen faktornak bizonyuljon. Várom a lelkészi kar erkölcsi érdekeinek felkarolását, s minden, a törvényben megengedett és a lelkészek komoly státusához méltó módon kivívását. Sokat hallunk panaszkodni a lelkészek erkölcsi tekintélyének és súlyának hanyatlása felől, s nem is ok nélkül. Okait sokfelé keresik és mutogatják, a legtöbb esetben a kedvezőtlenül megváltozott külső viszonyokban. Nem vonom kétségbe, hogy ezekben is nem rejlik az okok egy része; de mégis inkább úgy látom, főként más egyházak papjainak helyzetéből, hogy a legfőbb ok önmagunkban található fel. Lelkészképzésünk részint elmaradt némely részeiben a kortól, részint pedig, a külföldi fejlettebb theol. tudomány mintájára, csak elméletekkel vesződik. Az életbe kikerült lelkészek körében, tisztelet a kivételnek, meglanyhul vagy egészen meg is szűnik az önképzés. S ennek eredménye azután az, hogy a gyökeresen átalakult viszonyok között ingadozni érezzük lábaink alatt a talajt s fogyni, veszni látjuk súlyunkat, tekintélyünket. Ennek ellenszere csak a kellően reformált, alapos lelkészképzés es az életben folyton tartó önképzés lehet. Erre munkálni s ezt lehetővé és kedvessé tenni, szintén a lelkészegyesület egyik feladata. De hogy a lehetőségnek egyik feltétele meglegyen, várom, hogy a lelkészegyesület felkarolja a lelkészek anyagi érdekeit is. Az a kvalifikáczió, a mellyel a lelkészi kar rendelkezik s az a hivatás, a melyben forgolódik, kell hogy megfelelőleg honoráltassék. A tisztes szegénységen felül úgy sem vágyakozunk, de azt, a miért mindennap imádkozunk, a mindennapi kenyeret, elvárhatjuk és kívánhatjuk, mind a gyülekezetektől, mind a magyar nemzettől! S hogy a lehetőségnek egy másik feltétele, a szellemi táplálék is meglegyen, várom, hogy a lel-