Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-27 / 4. szám

Báró Bánffy Dezső képviselőházi beszéde. A vallás- és közoktatásügyi költségvetés részletes tárgyalása során, az egyházak segélyezéséről szóló tételnél báró Bánffy Dezső nagyobb szabású beszédet mondott f. hó 18-án. Ezt a beszédet, csekély kihagyásokkal, illetve összevonásokkal, érdemesnek találjuk e helyen is közölni; mert a míg egész világosan és határozottan reámutat a protestáns egyház jogos igényeire, másfelől több, őszinte önbevallást is foglal magában s elismeri a lelkészi kongrua-felszámításnak azokat a fogyatkozásait, a melyeket Lapunk kezdettől fogva kifogásolt s a melyeken segíteni kell, ha csak azt nem akarjuk továbbra is7

hogy a kongrua-rendezésnek a nemzet ellenségei vegyék hasznát, azok pedig, a kik minden erejöket megfeszítve szolgálták az istenországa mellett a földi haza boldogságát, méltatlanságot szenvedjenek. Jó lesz, ha ezek az őszinte vallomások nemcsak a napilapok, hanem az egyházi sajtó hasábjain is leszögeztetnek. Lehet és lesz is még alkalmunk, hogy figyelmeztessük reájok, mind magát báró Bánffy Dezsőt, mind az egyház többi vezetőit, mind a magyar kormányt, mind a törvényhozást. Beszéde elején, a görögkeleti egyház 200,000 koronás segélyezésével kapcsolatban, azt a kérdést intézte báró Bánffy Dezső a miniszterhez, hogy hajlandó-e az 1868. IX. t.-cz. azon rendelkezésének, hogy a szerb és román görögkeleti egyházak magyar nyelven levelezzenek/ érvényt szerezni? Ebben a tekintetben őt is terheli mulasztás, mert miniszterelnök korában nem szerzett érvényt a törvénynek; de ez nem zárja ki, hogy a kormány elvégre megtegye kötelességét. Ezután pedig így folytatta: Ezzel kapcsolatosan szólnom kell ugyanitt, folytatólag, hivatkozással a 12. rovatra, a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló 1898. XIV. t.-czikkről. Ezen a czímen fel van véve a költségvetésbe 2.395,000 korona, illetőleg 95,000 koronával több, mint a mult esztendőben. Üdvözlöm ezen emelkedést és hiszem, hogy ez az összeg is a papi fizetések kiegészítésénél előnyösen, a törvénynek megfelelően, de első sorban a nemzeti érdekeket kielégítő módon fog elhasználtatni. Hangsúlyoznom kell, hogy a nemzeti érdekeket kielégítő módon, mert habár ezen törvény hiányaiért, miután a törvény 1898-ban keletkezett, engem is terhel mulasztás vagy a hibákért való felelősség, mégis azt hiszem, hogy a törvény végrehajtásánál lehet és kell pótolni azon ellentéteket, a melyek a törvény megalkotása alkalmával kellően figyelembe nem vétettek. Mert hogy áll a dolog? Úgy, hogy ezen törvény intézkedése folytán, a törvény megalkotása idejében, 1898-ban, a számarány az volt, hogy 2.200,000 református a papi fizetés kiegészítése czímén 438,000 forintot kapott, míg a 700,000-rel kevesebbet kitevő, tehát csak 1.500,000 lelket számláló görögkeleti románoknak 911,000 forint jutott. Hasonló aránytalanságok mutatkoztak a többi felekezeteknél is, és az a különös, hogy az aránytalanságok mind a nemzetiségi egyházak javára estek és nem a nemzeti magyar egyházak javára. Egész őszintén mondom, hogy ez elhibázott dolog volt, és nemcsak én mondom azt, mert akkor gróf Apponyi Albert, mint képviselő, maga is indítványozta, hogy a törvényjavaslat új tanácskozás, tehát ezen hiányoknak pótlása czéljából a közoktatásügyi és pénzügyi bizottságoknak adassék ki. De nem adatott ki, hanem, mondhatni;

nagyban és egészben elfogadták a törvényjavaslatot. Most azonban, ha nem is lehet szó, hogy a törvényt megváltoztassuk, de talán mégis lehet szólani arról, hogy annak hiányai kormányzati rendeleti úton pótoltassanak és pedig akként, hogy az igen t. miniszter úr a magyar egyházak — ós most első sorban a magam egyházáról szólok — a református egyház által újabban egyházi érdekekből szervezendő papi állások javadalmazásánál ne csináljon nehézségeket, hanem lehetőleg könnyítse meg azt, hogy a mult időkben, a nehéz viszonyok következtében, papot tartani nem tudó egyházak most újra szervezkedvén, a fizetéskiegészítés kedvezményében részesüljenek. A törvénynek, gondolom, 14. §-a értelmében a miniszter úrnak ehhez joga van, szerintem azonban e mellett kötelessége is. Ha a t. miniszter úr ezen kérdésben a törvényben lefektetett biztosított jogával él, nem tesz egyebet, mint kiegyenlíti azt a tévedést, azt a hibát és mulasztást, a melynek fenforgását akkor az igen t. miniszter úr maga is látta, a minek következtében azt a törvényjavaslatot akkor a bizottsághoz visszautasíttatni kívánta. Nagy nemzeti kérdés ez. Egész sora van, különösen az erdélyi részekben és a tiszántúli egyházkerület felső részeiben, a községeknek, a melyekben a református hívek, ha tekintélyes számban nincsenek is, de mégis elegendő számban vannak ahhoz, hogy egy egyházat alkossanak, de erre a maguk erejéből nem képesek. Ha a kiegészítést a miniszter nem adja meg, akkor ezen magyarajkú református hívek — bocsánatot kérek, ha ez alkalommal csak a reformátusokról beszélek — magukat fentartani nem képesek s az idegen nemzetiségű körben el fognak veszni, és elveszítjük a híveket mi reformátusok, de elveszítjük a magyarokat is, mi, magyar nemzet. Azért szükségesnek látom ezt a kérdést a miniszter úr komoly figyelmébe ajánlani, és kérni, hogy az egyházak részéről e tekintetben megnyilvánuló kívánalmakat messzemenő jóakarattal — a mit úgy sem vonok kétségbe — de talán előzékenyen és melegséggel szíveskedjék tárgyalni, és a kérdést ne tekintse felekezeti kérdésnek, hanem tisztán és kizárólag nemzeti kérdésnek. Ezt akartam elmondani ennél a tételnél, midőn a felvett összeget különben csak annyiban kifogásolom, hogy úgy tartom, ez a 2.395,000 korona a mult évi 2.300,000 koronával szemben talán igen kevés. Ha a miniszter úr kellő jóakarattal, a mi nem hiányzik, és a nemzeti érdekekre való tekintettel, komo-