Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-07 / 27. szám

ket küldik oda a világ minden prot. egyházából, — fájdalom : a mienket kivéve. — Ismeretkörünk rendkívüli bővítést nyer egy-egy ilyen alkalommal. De mégis más az, a miért különösen becsesek az ilyen gyűlések. Jézus azt mondta Ker. Jánosról, hogy „0 égő és világító szövétnek vala" (Ján. 5. r. 35. v.). A mi egyházunknak — hála Istennek — sok világító szövétneke van, de égő szövétnek az, a mire első sorban szükségünk van. Van nekünk sok tanult, de nincs elég sok lelkesült emberünk. Buzgalom, égő pünkösdi tűz hiányzik belőlünk; — az a második keresztség. Van dekórum, van ékesszólás, de inkább annak az alant ülő hallgatóságnak, mint annak a felettünk székelő egyetlen hallgatónak tetszése irányit bennünket. A betegségek ellen egyik legjobb módszer a fürdők alkalmazása. Van már hideg-, meleg-, gőz-, nap-, lég-, villanyos- és még nem tudom milyen fürdő. Van lelki fürdő is; ilyen egy prot. világkongresszus ! A szóban forgó gyűlés specziális tárgya, mint már említém, a vasárnapi iskolai ügy volt. Erre óhajtanám különösebben felhívni a jelenlevők figyelmét. Már az 5-ik világgyűlést tartotta ez évben a prot. világnak e régi keletű (több mint száz éves) hatalmas mozgalma és mégis — fájdalom — nálunk sokan még nem is hallottak róla. Nem akarom számokkal terhelni a jelenlevőket, csupán a finn vasárnapi iskolai utazó-titkár jelentésének egy pontjára utalok. Nem több, mint 500 protv

gyülekezetükben 10 ezer vasárnapi iskola van 15 ezer tanítóval és 170 ezer tanulóval. S nálunk? Hatszor annyi (és népesebb) gyülekezetben 75-szörte kevesebb, csupán 200 vasárnapi iskola van. Ennek a borzasztó aránytalanságnak más oka nem lehet, mint hogy nálunk a legtöbb helyen még épen semmit nem tudnak e mozgalomról. Sokan a neve után ítélve valami vasárnapi iparostanoncz-oktatásra gondolnak. Tehát mindenekelőtt fel kell világosítanunk a körülöttünk lévőket, hogy itt egészen más dologról van szó. A gyermekek lelki gondozását czélozzuk az által, hogy a gyermekeknek vasárnaponként az ő felfogásukhoz alkalmazott modorban tartunk istentiszteletet. Összegyűjtjük s magunk köré ültetjük őket valamely csinos tiszta teremben (vagy pedig, ha sokan vannak, több vezető körül kisebb csoportokba osztjuk Őket). Elénekelünk egy szép — a gyermekek által is minden sorában értett — zsoltárt vagy más — régi magyar vagy újabb idegenből fordított — vallásos éneket. Rövid ima után kezükbe adjuk a gyermekeknek is legalább az újtestamentumot és ezek a vezetővel fölváltva olvassák fel a kijelölt részt versenként. Most következik a szöveg megmagyarázása bibliai képek, szentföld térképe s más hasznos eszközök segítségével. Érdekes apró történetek, hasonlatok, példák segítségével megvilágítjuk előttük az elvontabb lelki igazságokat és végül könyv nélkül is betanítunk nékik egy bibliai verset („aranymondás"), a mely a tárgyalt rész főigazságait legtalálóbban kifejezi. S most kérdéseket intézünk az egyesekhez. Ha még valahol hiányos az ismeretük, ez úton kiegészítjük. — Az egészet, a mely nem tarthat tovább egy óránál, közös ének és a vezető egyszerű, de hitből fakadó imája zárja be. Azt mondják sokan: felesleges munka ez! Vallásos oktatásban minden gyermek részesül az iskolában; vasárnap pedig nyitva áll előtte a templom. A magyar gyermeknek ez teljesen elég. Nos hát én — fiatal éveim daczára is — minden habozás nélkül szembe merek helyezkedni ez állítással. Ugyan ki nem látja, hogy azok az iskolás gyermekek, a kiknek legnagyobb része otthon ma már semmiféle lelki gondozásban nem részesül, azok által a vallástani kézikönyvekből a legjobb esetben bemagolt leczkék által korántsem nyernek annyi épülést, a mennyi képesíti őket arra, hogy egyházuknak igazán élő tagjai, hazájuknak igazán hasznos polgárai legyenek? Ki nem látja be, hogy a gyermekek előtt ma a legeslegunalmasabb tárgy a hittan ? A pedagógusok legfőbb problémái közé tartozik az a kérdés: miként lehet a tárgyat érdekessé tenni és a gyermekkel megkedveltetni ? Ezt a körülményt már régóta figyelembe veszik minden tantárgynál, a hittant kivéve. A szemléltetést, a beszéd- és értelemgyakorlatokat s annyi más kiváló eszközt már minden tárgynál alkalmazásba vettek, csak a vallásoktatás folyik még mindig a régi, unalmas, elvont mederben — kimondhatatlan nagy kárára ezer meg ezer gyermeki léleknek, kimondhatatlan nagy veszteségére prot. egyházunknak. Ez idő szerinti vallásoktatásunkból hiányzik az a közvetlenség és melegség, a mely egyedül biztosíthatja a kivánt czél elérését. Szabályok, vallásos tantételek iránt nem fogékony a gyermeki lélek. Mindezeken segít a vasárnapi iskola, a mely valósággal dajkálkodva bánik a gyermekekkel. Az az álláspont, mely a vasárnapi iskolát csupán idegen származása miatt támadja, nélkülözi a komoly alapot. Erről az álláspontról elvethetnénk magát a Krisztus evangéliomát is, el a reformácziót, el azokat a szép zsoltárokat és száz meg száz becses és hasznos dolgot. Többen azon az alapon támadják e munkát, hogy — miután a vasárnapi iskolában bármely — a szentírásban bizonyos jártassággal bíró, tiszta életű s a gyermekeket szerető ifjú vagy öreg, nő vagy férfi is taníthat, — ez utat nyit a szektáskodásra, mert a lelkész dolgában avatatlanok is beleavatkoznak és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem tud többé parancsolni az egész nyájnak. Fájdalom, erre példát is tudnak már felhozni. De én szeretném látni azt a gyülekezetet, a melyben a pásztor az ő Ura és a nyáj iránti szeretetből munkálkodni kezd, kicsinyeket és nagyokat mindig életadóbb híves patakra, kies mezőkre vezetget és mégis egyszer csak széledezni kezdene a nyáj. Nem ellenségei, de munkatársai lesznek azok a lelkésznek, a kik egyszer a maguk szemeivel is kezdik olvasni a bibliát. Nem veszedelem, de sőt nagy áldás volna egy