Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-23 / 25. szám

hogy a mi Dicsőfi tolla alól kerül ki, az sohasem közönséges dolog. Gondolatai a mélységekben és a magasságokban járnak, s annyira mester a talált kincsek értékesítésében, hogy a gondolkodó ember, midőn az ő müveit olvassa, rendesen a gazdag és tündöklő eszmék aranyhabjai közt üdül A korunkat mozgató eszméket nagy előszeretettel dolgozza fel, s mindaz, a mit előnkbe ad, az evangéliom világosságában s szívet átható melegségében jelenik meg. Ez aztán a kulcsa annak, hogy a midőn nagy képzettségének gazdag tárházából, akár ót, akár újat hoz elő, azt szoktuk mondani: „ez az író korunk gondolkodó emberének a sejtelmeit, vágyait, aspiráczióit szólaltatja meg s ha műveit átolvastuk, megkönnyebbülve érezzük magunkat". Most azonban, mellőzve egyebeket, csak a kézalatti művéről akarok szólni, még pedig abban a gondolatban, hogy ebben kedves dolgot cselekszem e becses lap olvasóinak. Kedves dolgot, miután meg vagyok győződve, hogy a ki e beszédet meg fogja rendelni, nem azt mondja majd, hogy 60 fillért, de megér ez 60 koronát is ! Korona! „Mikor a pogány és álnok török Bocskay diadalmas fejére ott Buda alatt gyöngyökkel borított arany koronát tett s őt, mint Magyarország királyát üdvözölte, ő a koronát nyomban levette fejéről s kijelentette, hogy azt csak barátság jeléül fogadja el, de király képen nem viseli, mert magyarországnak van törvényesen megkoronázott királya és ő nem is a maga királyságáért, hanem nemzete jogaiért és hazája szabadságáért harczolt." Korona ez az alkalmi szép beszéd is, melynek eszméi értékesebbek a szultán gyöngyeinél. Olyan korona, mely a „nemzete jogaiért és hazája szabadságáért" harczolt nagy hőst koronázza meg, oly igaz, érdemet méltányló tisztelettel, melyet maga a dicsőült nagy szellem sem utasíthat el, hacsak önmagát nem akarná megtagadni, mi képtelen dolog volna még e földön is. Sokan és sokat írtak már Bocskayról; de a nagy hős jellemét és egyéniségét, a maga dicsfénybe öltözött vallásos, erkölcsi és hazafias fenségében, fenséges voltának teljes egészében, tudtom szerint, senki még úgy fel nem mutatta, mint a debreczeni ref. lelkész. Boldogult dr. Székácsot, egy hatalmas alkalmi beszédjéért, az „ország papjának" nevezte el egykor a méltányló elismerés. A Bocskay-ünnep alkalmából Hajdúböszörményben mondott beszéd dr. Székács mellé állítja Dicsőfit is. Sajátságos jelenség, hogy ezt a szerkezetileg is remek beszédet, szerző így nevezi: „Gondolatok Jel. 18. 1. fölött". De a homileta hozzá teszi, hogy ezek a gondolatok a beszéd keretében úgy helyezkednek el, hogy mozaikszerű egészet képeznek, melynek virágai az irói művészet fényében ragyognak. Textusa: „És láték angyalt leszállani a mennyből, kinek nagy hatalma vala, annyira, hogy a föld fénylenek annak dicsősége miatt". Érdekes megjegyezni, hogy a textus-választásnak történeti háttere van. De történelmi maga a bevezetés is, mely a rettenetesen leigázott és sarczolt magyar nép s különösen a keserves panaszaival mindenünnen elutasított protestáns szenvedések sötétségéből emeli ki a honmentő Bocskayt, ki Isten küldötte volt szent hitünk szerint. „Midőn az ég amaz angyalát, Bocskay Istvánt ünnepelni akarjuk, mondja szerző, csordultig teljesedjék meg szívünk hálával ezeréves hűségű Istenünk iránt, a ki őt nekünk adta. Csak így lesz ünneplésünk méltó és csak így lesz igaz. Te pedig megdicsőült nagy lélek, ki egykor szabadító angyalként szálltál alá „vérkönnyel ázott" szegény hazánkba s itt Isten országa szolgálatában a te „angyalaiddal", hajdú vitézeiddel nagyságos dolgokat cselekvél, mert „vala nálad nagy hatalom, annyira, hogy ez a föld fénylenék dicsőséged miatt", jövel s lengj itt fölöttünk, míg megbeszéljük: nagy hatalmadat s nagy hatalmad nyomán fakadt nagy dicsőségedet !" Történelmi s annyira evangéliomi fundamentumon nyugvó propoziczió ez, hogy fényes keretében magát a nagy Bocskayt látjuk, soha el nem évülő méltóságában. S a propoziczió két nagy gondolata az az erős kettős vasgerenda, a melyeken nyugosznak a particzió sarkkövei, a melyeken felépül ez a minden ízében magyar és protestáns alkalmi szent beszéd, melyben a vallásosság és a hazafiság oly elválaszthatatlanul vannak egyesülve, mint a napsugárban a meleg és a fény. Mondanom is felesleges, hogy a részek kidolgozása is megfelel az erős szerkezetnek, annyira, hogy mikor végig olvastam e szívet megragadó alkalmi beszédet, a Sába királynéja jött emlékezetembe, ki azt mondá egykor Salamon királynak: „a nagy álmélkodás miatt lélek is alig vala én bennem /" És ki kell még emelnem szerzőnek azt a nagy erkölcsi erejét és bátorságát, mely, nem alkudozva a testtel és vérrel, bátran kimondja azokat a történelem igazságokat, a melyeket azok a károgó fekete varjúk oly szenvedélyes kapzsisággal akarnak tőlünk elrabolni, különösen napjainkban. Hiábavaló erőlködés! mert ha lehull a hályog a mesterségesen elvakítottak szemeiről, a megbántott emberi méltóság ezer karral állítja vissza elrabolt jogait s órák alatt építi fel azt, a mit évek alatt tudott csak lerombolni a lelkiismereti szabadságot megérteni és méltányolni nem akaró gonoszság. Hát ezeket csakugyan ártalmatlanokká kell tenni s felmutatni a gondolkodni lusták szemei előtt is, hogy az evangéliomi alapon örök életre hivatott protestantizmusnak nemcsak a múltban volt missziója, de világraszóló missziója van a jövőben is. Ez a meggyőződése Dicsőfinek, a ki szívének teljességéből beszél, s nem kérdi senkitől, hogy azok a történelmi és vallási igazságok, a melyeket ország-világ előtt nyíltan hirdet, fájnak-e vagy örömöt adnak ? Tudja ő azt és tudjuk mindnyájan, hogy a bátran kimondott igazságok akkor gyógyítanak legbiztosabban, mikor a legmélyebb sebeket vágják. Korunknak az operáczióra