Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-26 / 21. szám

Mi lelkészek, a vallás szolgái, ez iránnyal szemben közönyösek nem maradhatunk. Hatását már is érezzük, sajnosán tapasztaljuk, nemcsak az üres templomokban, hanem népünk megváltozott gondolkozásmódjában is. Azt mindnyájan látjuk, hogy korunk minden egyéb csak nem vallásos; látjuk másfelől, hogy ennek daczára az egyházi élet nem minden vallásfelekezetnél stagnál, sőt egyiknél-másiknál most éli renaissance korát. De hogy e jelenségek okát kutassuk, az nekünk, kik ezzel nem igen dicsekedhetünk, még aligha jutott eszünkbe. Hát erővel csak erőt lehet szembe állítani. Ha valahol, itt a struczpolitika igazán megbosszulja magát. A társulásban, mondjuk a szakszervezetben rejlő nagy erőt továbbra mi sem nélkülözhetjük, ha azt nem akarjuk, hogy az idők szekereinek nehéz kerekei keresztül gázoljanak hulláink fölött. Van-e ma magyar ref. lelkészi testület? Fűz-e össze bennünket csak olyan atyaíías érzület is, a milyenre mi idősebbek csak gyermekkorunkból is visszaemlékezünk, hogy az Atyák hajdankorára ne hivatkozzam ? Megvan-e a magyar ref. lelkészi karnak az a kivánatos tekintélye, mely azt úgy hivatásánál, mint képzettségénél fogva — eltekintve egyes kiválóságoktól — általában megilletné? E kérdésekre hadd maradjak adós a felelettel. De azt nem hallgathatom el, a mit az Idvezítő mondott: meg vagyon írva: Megverem a pásztort és elszéled a nyáj. Már pedig mi az istenországa építésére, az Úr juhainak legeltetésére esküdtünk föl, miért is, ha a magunk háttérbe szorításába bele tudnánk is törődni, a legszentebb czélról lemondanunk sohasem szabad, a nyáj sorsát közönyösen nem nézhetjük s veszély idején összetett erővel kell közreműködnünk annak megmentésén. Ezért mi nem nézhetjük összetett kézzel a mai kor áramlatát, nekünk abba bele kell vegyülnünk; s mivel ez áramlatban egyesített erőkkel találkozunk, "nem egyenként kell vetnünk magunkat az elnyelő hullámok közé, hanem a szerves testület egyesített ós imponáló erejével. Ezért van itt az utolsó percze, hogy szerves testületként a tettek mezejére lépjünk mi is. Egyesülnünk kell őszintén, igazán és teljes szeretettel. Az Úr szolgálatában testvéreinket kell egymásban felismernünk, feltalálnunk ; egymás mellett és egymásért küzdenünk, abban a hitben, abban a tudatban, hogy egymás érdekeit védelmezvén, a legszentebb érdeket, az evangéliomi hitet védelmezzük, azért harczolunk. A társulásban rejlő tömegerő vet véget az áldatlan versenynek, mely a törekvőket, ha kiemeli is, a legjobb szándékú szerényebbeket háttérbe szorítja. Az erő többé nem egyes kiválóké, kik mégis csak egyesek, hanem a szervezeté, melynek a legkisebb is élő, elevenítő tagja. Nem tartok ugyan azokkal, mint az már többször hangoztatott álláspontomból ismeretes, a kik a reakezió győzelmes előnyomulásának, saját valláserkölcsi életünk tagadbatlan hanyatlásának okait s kútforrását egyedül és kizárólag a mi nyomott, mondhatnám, nyomorúságos helyzetünkben keresik és találják, s ehhez képest is a gyökeres orvoslást anyagi helyzetünk sürgős feljavításától remélik és várják ; még kevésbbé azokhoz, kik ez irányban való követeléseikkel egyenesen a kormányhoz kívánnak fordulni; mert meggyőződésem az, hogy a reakezió az új irány természetes folyománya, melyhez a tömegerőtől megrettent kiváltságosak az ezt az erőt annyi századokon át békóban tartott ultramontán klerikálizmust segítségül híva fordultak ; a klerikális reakezió e diadalmas előnyomulása megtörtént volna a mi virágzó valláséletünk mellett és daczára is; másfelől ha a mi nyomott helyzetünk egy csapásra megszűnnék is, népünknek az új eszmék áramlatától megkapott gondolkozásmódját azonnal vissza nem fordíthatnék. A kormánnyal szemben támasztható követeléseinkre nézve is régóta ismert az az álláspontom, hogy ilyeneket mi lelkészek épen nem támaszthatunk, sőt nem szabad támasztanunk, mert mi egy autonomikus testület tagjai vagyunk; hanem a kor által igényelt s megkövetelt s immár elhalaszthatatlan szükségleteinket saját hatóságaink előtt kell feltárnunk, mely irányban már elég gyakran hangzottak szerény óhajtások és egyes sóhajtások, de maga a lelkészi testület még nem emelte fel egyetemes szózatát imponáló és el nem némítható tömeg erejével. Saját hatóságaink feladata és kötelessége azután ez igények kielégítéseért odafordulni, a hol eddig igénybe nem vett százados öröksége, jogos tulajdona fekszik, az államhoz, az 1848. XX. 3. t.-cz. alapján. De ha csak ez irányban tömörülnénk, működésünk nem menekedhetnék meg az egyoldalúság bélyegétől. Nekünk számolnunk kell azzal is, hogy népünk az új áramlat hullámaiba vetette magát, a nélkül, hogy tudhatná, mely partra fogja vetni az. A szoczializmust nem szabad továbbra is oly mumusnak tartani, melyet említeni sem szabad. Ellenkezőleg, azzal meg kell ismerkednünk, a benne rejlő helyes elveket elfogadnunk, a rosszak ellen teljes erővel küzdenünk, s minden lehető módon bele vinni az egyedüli életfentartó elvet, a szeretetet. A társulás uralkodó elv; társulnunk kell nekünk is és pedig azért, hogy működésünkben egységesen átgondolt irányelvek vezessenek. Elérkezett az ideje annak, hogy „a házfedelekről is prédikáljunk" vagyis, hogy a társadalmat megszentelő irányélveket ne csak a templom üres falai közt hirdessük, hanem járjunk eréllyel és tegyünk jót mindenekkel. Ne zárkózzunk el a társult tömegektől, hanem vegyüljünk bele és vegyítsük bele az evangéliom kovászát. Álljunk a szövetkezetekbe s példákkal s gyakorlatilag bizonyítsuk meg, hogy azok igazi virágzásának feltétele az önfeláldozó szeretet, más szóval csak az evangéliom, hogy „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak az építők". Sőt mutassunk rá, hogy a társulásban rejlő nagy erő kibányászásának még csak kezdetén állunk, hogy szegények, árvák, betegek a közművelődést szolgáló intézetek, virágzás még a jövő reménye, melyek megvalósulást a szociális erők intenziv kiaknázásától várnak.