Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-31 / 13. szám

ez a nagytudású, csodás kedélyű ember, az Úr szőllőjében munkálok sok százainak (a szerkesztőnek is) professzora, a XVI-ik század eseményeit mondja el. A részleteiben még- legkevésbbé kiaknázott XVIII-ik századnak történelme Kovács Sándorban, a pozsonyi ág. hitv. evang. theologia tanárában találta meg szakavatott krónikását; a legújabb kor egyháztörténetét (1790-től napjainkig) Pokoly József kolozsvári theologiai professzor, a Protestáns Szemlében a külföldi egyházi mozgalmak erős kritikájú, ékes tollú előadója, az erdélyi református egyház történelmének tudós szerzője ismerteti. Hogy ismertetésünk és bírálatunk helyes mértékét megállapíthassuk, hangsúlyozzuk, hogy az írókra nézve a magyar protestáns egyháztörténelemnek nem a szigorúan vett (a mint mondani szokás: száraz) tudományos feldolgozása volt a feladat. Egyedüli czéljuk volt olyan munkát adni a művelt közönség kezébe, a mely a tudományos kutatás eredményeit felhasználva, középen áll a tudományos és tisztán népszerűsítő czéllal írott művek között, a melynek adatai míg így egyfelől teljesen megbízhatók, másfelől a művelt közönség által is élvezhető formában van írva és nem csupán az egyház külső fejlődésének történetét adja, hanem a belső életet is felöleli; kiterjeszkedik az egyházi élet, az iskola-ügy és az irodalmi élet ismertetésére. Oly mértékkel kell tehát a kéz alatti munkát mérnünk, a minővel például Varga Ottónak „A magyar nemzet történelme", vagy a nemrég elhunyt Acsády Ignácznak „A magyar birodalom története" czímű munkáit ítéljük. Keressük a tárgy tökéletes ismeretét és szeretetét, az adatok helyes csoportosítását, a részekben az arányosságot, a történelmi igazság feltüntetésében a részrehajlatlanságot, az események és a szereplők jellemzésében az erőt és a plasztikát, az előadásban a világosságot, a nemes egyszerűséget és a hol kell, az emelkedettséget, az egészben a lelket, az életet. Úttörő munkával szemben, a hol méltán van helye az enyhébb kritikának, ez a mérték lehet szigorú, erős. De jogosultsága és helyessége az adott alkalomból — legalább előttem minden kétségen felül áll. A magasabb mértéket egyfelől parancsolólag megköveteli az írók egyéniségének ama tiszteletreméltó súlya, a mellyel ott állanak egyházi tudományos életünk oszlopos tagjainak első soraiban ; más részről a feladatnak nehézsége és fontossága: nemcsak megismertetni a multat küzdelmeivel és szenvedéseivel, a magyar nemzeti állameszméhez és kulturához való szoros kapcsolatában, hanem az ősök nagy erényeit, áldozatkészségét, evangéliumi hitét, csüggedetlen reménységét és hivalkodás nélküli építő munkásságát követe?idő például állítani fel, a mai protestáns közönség előtt. A feladat tehát magasztos, a tárgy lelkesítő, részleteiben bőven nyújtja a fenségnek minden alkatelemét, a kezek, a melyekre a megoldás súlya nehezedett, hivatottak. Kell-e még több biztosíték egy munka sikeréhez? Igaz, elég soká váratott magára; valamivel megkésett a bécsi békekötés háromszázados ünnepéről is, a melynek egyik irodalmi emlékéül is állíttatott. De érett munka; nemes gyümölcse az írók nagy gondjának és nehéz fáradozásának. A dédelgetett gyermeket nem öltözteti szebb ruhába, nem kiséri féltőbb szeretettel a szülői vigyázás, mint a mily ékesen és szeretettel elénk varázsolják az írók magyar protestáns egyházaink négyszázados életét. Nem mondjuk, hogy mindenütt carlyle-i toll örökíti meg a sokszor Carlyle tollára méltó eseményeket és szereplőket. Az elmének ilyen, szinte megdöbbentő nagysága, a megfigyelésnek és bírálatnak csodás ereje és élessége, az írásnak és alakításnak majdnem a tökéletesség határáig nyúló képessége csak a századok óriásainak kiváltsága, Es a szerzők ezt bizonyára nem is vindikálják magoknak. A mely czél előttük állott, azt derekasan keresztülvitték. Nemcsak legjobb tudásukat, igyekezetüket, de lelküket öntötték e munkába, a melynek minden lapjáról életet lehelnek a holt betűk. Teljesen uralkodnak tárgyuk felett, szeretettel ölelik fel a külső és belső fejlődés egész menetét, helyes érzékkel csoportosítják az adatokat, mindent a maga helyére, az egészhez való arányában illesztenek be, ecsetjöket az események festésében, a szereplők jellemzésénél hamis színekbe nem mártják, egyszerű, nemesen találó vonásokkal dolgoznak (és ez már maga "magasabb művészet); nem alkusznak a történelmi igazság rovására, hanem megadják az érdemnek az elismerést, a tévedéseket pedig, lett légyen azoknak előidézője akár egyéni gyarlóság, elfogultság, egyenes rosszakarat vagy a hatalomnak elbizakodott túlkapása, akár az adott helyzeteknek önkéntes és így egyoldalú jogi megítélése, a tévedéseket, mondom, minden káros következményeikkel egyetemben, kellőleg felderítik. Eljárásuk így határozottan pragmatikus. Az olvasó ezen általános ítéletből bizonyára meggyőződik arról, hogy elsőrendű, részeiben és egészében sikerült munkával van dolgunk. És meg fog győződni az ítélet helyességéről, ha egy következő czikkünkben lehető tömörséggel rámutatunk az egyes részekre. Most még két megjegyzésem van. Mind a kettő a munka szerkezetére. Az első az, hogy a könyvben nincsen feltüntetve, kik írták az egyes korok történelmét. Ezt csak a prospektus árulja el. A prospektus nagyon rövid életű, de a könyvnek élete bizonyára sok esztendőkre fog terjedni. Egész addig, a míg az ezután felszínre kerülő adatok szükségessé nem teszik a munkának átdolgozását, vagy egy egészen újnak készítését, Ha még annyira is csak a művelt közönség számára íródott, nem elégszem meg részemről az ilyen szerzői jelzéssel: x, y és z közreműködésével szerkesztette: v. Legalább az általános tárgymutatóban fel kellene tüntetve lennie: írták: a XVI. századot Farkas József, a XVÜ-iket Zsilinszky Mihály, a XVIII-ikat Kovács Sándor, az új-kor történelmét Pokoly József. Miért zárjuk így el a művelt protestáns közönséget attól, hogy önmaga is ítéletet mondhasson az egyes részek íróinak alkotásáról? A másik megjegyzésre talán már fontosabb körülmény ad okot. A munka első része ezt az összefoglaló