Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-24 / 8. szám

bizonyára azok közül valók, a kiknek megválasztatásában a belső értéknek, az érdemnek volt legkevesebb része; ezek számára az észrevétlenül hagyás legnagyobb büntetés. Különben is az a nagy egyházi papság, anyagi oldaláról nézve olyan, a minek jövedelmi rubrikái nagyobb összegekkel dicsekednek, mint a kisebb egyházbelieké; de ne feledjük, hogy ugyanígy áll a kiadási rubrikákkal is s a végeredmény „plus"-a inkább a kis egyházakra kedvező. Alig van, a mire jobban illenék a közmondás: „nem mind arany, a mi fénylik". Hát ha még az erkölcsi oldalt vesszük figyelembe s megnézzük a tenger dolgot, a mit a nagy egyház papja — ha a kötelesség embere — végezni tartozik s ezzel szemben azt a mostoha elismerést, a mi gáncsolásnak még jobban volna nevezhető. Kicsiny egyházban a lelkipásztor valóban vezet; nagy egyházban jóformán vezettetik. Egy-két — a nép nyakára ült — demagóg a presbitériumban a lelkész ellen mindig többséget tud állítani, s a pásztornak megkötözött kezekkel kell néznie, a mint a hívatlanok sorsot vetnek az úr köntösére. Bizony sokkal tanácsosabb, fejünket meghajtván, alázatosan ismerni be, hogy mindannyian egyforma szolgák vagyunk: az úr előtt haszontalanok, mert nem teszünk többet a kötelesnél, a mai kor emberei előtt feleslegesek, mert a mai kor embere nem tudja értékelni a lelki áldást, a minek sáfáraiul az Isten minket állatott. Ha a lelkészegyesületbe nem visszük be tiszián és ott nem érvényesítjük az egymással való egyenlőség érzését és gondolatát, ha bármi alapon, bármi czímen, bármi czélból ennek a gyönyörű gondolatnak modifikácziója kerül: akkor nem is fog ez az egyesület a valláserkölcsi életképesség ama kellékeivel rendelkezni, a melyektől nemcsak egyházunk külső képének, de legbensőbb életének ííí átformálódását várjuk. A czopftól, az állás által adott tekintély és elsőbbség nyilvántartásától, a különböztetés rideg és káros és főleg szeretetlen gondolatának intézményes kiképzésétől, a mi egyházi fórumaink külső képét olyan keresztyéntelonné teszi, mint halálos betegségektől kell oltalmazni a lelkészegyesületet. Nem mechanizmus, hanem organizmus legyen, a melyben a lélek és élet teremtő ereje a szeretet hatalma által megsokszoroztatik. A lelkészegyesület eszméinek propagálóinál ennek a gondolatnak kidomborítását nélkülöztem eddig. Mindenki az egyház valláserkölcsi hanyatlásának s a lelkészek anyagi nyomorúságának minél sötétebb hátterét igyekszik megfesteni, hogy a segítésnek immár kigondolt terve annál fényesebben foglalja el az előteret s legyen az elfogadása mintegy kényszerült. A propagálásban megvan ennek a momentumnak is a 10aga jogosultsága, de nem kizárólagossága. Ha mind anyagiakban, mind lelkiekben jól állna is a dolog, a lelkészegyesületet még akkor is szervezni kellene: szervezni a tökéletesbedés nagy czéljaiért, szervezni a szeretetteljes érintkezés alkalmaiért, a honnan az istenországa építésének nagy titkát mindenki megoldva vinné haza. Nem a nyomás és kényszerűség, nem a támolygó nyomorúság és düledező falak adják a győzelmes előhaladás erejét, hanem a szebb jövő iránti erős reménység, szilárd bizodalom és a lelkesedés, a mi öntudatra és önérzetre támaszkodik. Kálvinista öntudat és önérzet: ezeknek kifejlesztése legyen első és főgondja a lelkészegyesület szellemerkölcsi munkájának; mert ezeknek hiánya miatt hiányzik a többi, a mi miatt panasz tölti be a magyar kálvinista Siont. Ez az öntudat és önérzet nemcsak a nagy tömegekben, hanem magában a lelkészi karban is Jairus lányaként aluszik. Az volna az ideális állapot, ha a leendő lelkész már otthon, a szülői háznál megnyerhetné a kálvinista öntudat alapjait, melyeket, mint más impressziókat is, pedáns hűséggel őriz a gyermeki lélek; de fájdalom, az alapozásnak ez az időszaka e tekintetben nyomtalanul halad el a lélek felett; mert ha a szülében sincsen öntudat, másnak kölcsönözni belőle nem lehet. Az iskola, az elemitől fel a theologiáig, újra csak szürke, színtelen képeket hagy a fejlődő lélek felületén; ezt már így hozza magával a tanrendszer lélektelen természete, a tengersok anyag lényeget elnyomó halmaza. Sokszor pedig egyes kathedrák hatása egyenesen és tervszerüleg oda vezet, a hol theologiai ifjúságunk szürke általánosságokat, kétes értékű elméleteket, az ész nevében vakmerő tagadás allure-jeit igen, de olyan öntudatot nem szerez, nem talál, a mi fedezné a kálvinizmus dogmatikai és erkölcsi lényegét. A hol pedig öntudat nincsen, ott önérzet sem lehet. A ki nincsen tisztában lelkébe gyökerestől benőtt szilárd meggyőződéssel a felől, hogy mi teszi őt azza, a minek nevét viseli; hogy miben áll az az erő és érték, a mi a kálvinizmust minden más felekezetek fölé magasan emeli: az sem örülni, sem lelkesedni nem tud az ismeretlen kincsekért, mert öntudat nélkül önérzet nem lehet. A mit a családi ház meg nem adhatott, a mit fogyatékosan nyújtottak az iskolák, azt kell pótolni az élet önálló tanítványai számára a kölcsönös, folytonos, tervszerű képzésnek; s ennek legmegfelelőbb iskolái az egyházmegyei lelkészegyesületek s egyeteme az országos egyesület, a maga sajtóorganumával és gyűléseivel. Tudatára kell minden lelkészt ébreszteni annak, hogy a mi egyházunk, a maga tanaival, dogmáival, szervezetével nemcsak valami hézagpótló intézmény a keresztyén felekezetek komplexumában, nem csak