Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-11-04 / 45. szám

Igazságban lelkükbe befogadtak s életük minden viszonylatában érvényesülni engedtek és engednek. Mi támasztotta fel a középkorban a régi világ zsarnokságát? Mi okozza, hogy az evangéliomot be nem fogadott, vagy azt csak meghamisított formájában ismerő, hajdan hatalmas nemzetek aláhanyatlottak s a morális és az anyagi élet tekintetében végzetes lejtőre jutottak? Nem más, mint az, hogy meg nem ismerték, vagy elfeledték az igazságot: a Jézus Krisztust s engedték magokat megkötöztetni a szolgaságnak igájával! S ha nem messze távol, hanem a saját nemzetünk politikai, kulturális és gazdasági élete körében vizsgálódunk, nem ötlik-e azonnal szemünkbe az a szoros összefüggés, melyben nemzetünk életének boldogsága vagy boldogtalansága keresztyén hite tisztaságával és épségével, vagy annak megromlásával és elsekélyesedésével áll ? Hosszas dolog volna ezt nemzetünk történetének minden fázisán át demonstrálni. Elég, ha csak a XVI-dik századtól fogva vetünk is futó pillantást nemzetünk életére. A XVI-dik század folyamán gyúlt fel hazánkban az igazság fáklyája a reformáczióban. S íme abban az országban, a melyben azt megelőzőleg alig volt egy-két vegetáló iskola, a szellemi termékeket terjesztő s így a közművelődést szolgáló nyomdákból pedig egyetlen egy sem találtatott, a reformáezió hatása következtében egész serege támad az iskoláknak s a felállított nyomdák segedelmével oly irodalom fejlődik, a mely egy cseppet sem marad hátra a Nyugat művelt népeié mögött. Megismerte nemzetünk az Igazságot és az Igazság szabaddá, naggyá tette, minden külső nyomorúságai daczára is. S az a szabadság, melyre a lelkek a Krisztus tiszta evangélioma által eljutottak: elvezérelte őket a nemzeti jogok és intézmények szabadságának megbecsülésére is. Oh! bizony nem a véletlen műve, hogy a lelkiismereti szabadság klasszikus földje, a kicsinyke Erdély lett a magyar alkotmány és nemzeti szabadság oltalmazója. Nem a véletlen müve, hogy Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a magyar nemzet és alkotmány szabadságának dicső harczosai protestánsok valának. Nem a véletlen müve, hogy csak most hazatért nagy bujdosóink í Thököly Imre és II. Rákóczi Ferencz készebbek voltak inkább hontalanokká válni, mintsem hogy a szolgaság jármába hajtsák fejőket. Thököly buzgó evangelikus volt, II. Rákóczi Ferencz pedig a linczi békét megkötött I. Rákóczi György dédunokája vala, a kinek lelkéből sem a testi, sem a lelki zsarnokság nem tudta kiirtani a szabadság szeretetét. Nem a véletlen müvei ezek, hanem folyományai a Krisztusban, az Igazságban megnyert lelki szabadságnak. Azóta, hogy ezek a dicsők, ezek a nagyok elaludtanak, csak egyszer kellett nemzetünknek fegyvert fognia szabadsága megvédelmezése végett. S ha ennek az utolsó küzdelemnek vezéralakjait tekintjük, akár a hatalmas kormányzót, akár a harczok Tyrteusát s mellettök még oly sokat, bizony nem a véletlenség műve, hogy protestánsok valának. S a mikor ezeket kimutatjuk, ne rettentsen meg bennünket egy pillanatra sem, ha ellenfeleink ajkán felhangzik a régi vád: íme a protestantizmus a nemzetek békességét felforgató rebellió vallása! Ne rettentsen meg, mert nem igaz. Hanem az az igaz, hogy a protestantizmus az Igazságnak, a lelkiismereti szabadságnak vallása, a mely, mint ilyen, a lelkeket nemcsak a bűn szolgaságából váltja meg, hanem, hirdetvén az evangéliom alapján az ember magas méltóságát, a krisztusi egyenlőséget és testvériséget, átalakító kovásza a népek nemzeti életének is és pedig sohasem a szolgaság, hanem mindig a szabadság szent jegyében. Ha ez bűne a protestantizmusnak, akkor bűne a Krisztus tudományának is. De nem bűne, hanem örök érdeme; mert szabadságra törő és vezérlő szelleme Jézusból fakadt, a ki ezt mondá: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!" „Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tészen titeket! Értsük meg ezt ma, a reformácziónak, a lelkiismereti szabadság kihirdettetésének emléknapján. S hirdessen bár akármit földi avagy lelki zsarnoki hatalom, mi álljunk meg abban a szabadságban, a mellyel minket a Krisztus megszabadított és meg ne kötelezzük a szolgaságnak igájával se lelkünket, se testünket soha! Hamar István. TÁRCZA. Luther. * Még nem értettem, hogy ki vagy, Mint apró, csöndes, szarvasi diák, De ott hallottam nagyhamar Valami bátor, szent melódiát — S mintha megnyílt volna a mennybolt: — Luther! az a te éneked volt! S mikor a templom orgonája Zúgott ez ének ritmusára Es zengte véle száz, meg száz ajak: Erős várunk nekünk az Isten — Luther! először akkor láttalak ! • Szívem megdobbant hangosabban, Őszinte könyekre fakadtam * Előadta szerző a Bethlen Gábor-kör és a budapesti ref. theol. ifjúság reformácziói emlékünnepén.