Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1906-01-21 / 4. szám
minden munkaágára vonatkozólag. És valóban Németországban most már igen sok diakónus- és diakonisszaképző intézet — otthon — van, a hol az illetők úgy elméleti, mint gyakorlati képzést nyernek a szolgálat különböző munkáiban. Szükségtelen mondánk hogy úgy a „Brúderek", mint a „Schwester"-eknek intenzív mély evangéliomi nevelésére nagy súlyt helyeznek mindenütt, mert hiszen e nélkül igazi szeretetszolgálat el sem képzelhető egy munkatéren sem. Németországban körülbelül 70 ú. n. „Mutterhaus" van és mintegy T—8 ezer diakonissza működik. Kórházakban, szegények, sínlődők hajlékaiban, árva- és szeretetházakban, hülyék, nyomorékok, epileptikusok, gyógyíthatlan betegek otthonaiban, a bukott nők részére felállított ú. n. Magdalenumokban, fogházakban stb. Nevezetesebb épületek a kaiserswerthi Fliedner, a berlini Grossner alapította Erzsébet-ház, a strassburgi, drezdai, a IV. Frigyes Vilmos alapította berlini „Bethánia", a Lölie alapította dettelsaui, a stuttgarti és last but not least, a bielefeldi „Sarepta", a melyet Bodelschwing 1869-ben alapított. Ezen diakonissza-otthonok látják el az egyes gyülekezeteket is „Gemeinde-Diakonissen"-okkal, gyülekezeti diakonisszákkal, és bizonyára ez a berendezés az egész intézménynek legbecsesebb és" nálunk is legkívánatosabb vonása. Megemlékezett erről zsinatunk is és beállította a diakonissza-intézményt — papiroson legalább — az egyház szervezetébe. Istenáldotta intézmény lenne ez, ha nemcsak a paragrafusokban lenne szó róla, hanem minden lehetőt elkövetnének a hivatottak arra nézve, hogy az eszme valóban testet is öltsön. Hiszen hol van nagyobb szükség erre, mint nálunk, a hol bizony a közegészség, betegápolás terén még sok vidéken oly ázsiai állapotok vannak. Nyolcz—tíz községnek van egy körorvosa, rossz időben és rossz utakon mire ez a, különösen téli időben, nagyon elfoglalt körorvos a helyszínére érkezik, az első segélyt, sőt a későbbit is legtöbbnyire a bajt még jobban elmérgesítő javas- és kuruzslóasszonyok szokták nálunk nyújtani. És tudjuk, hogy egyébként is, különösen nyári nagy munkaidőben, mily siralmas nálunk a szegény betegek ápolása, a midőn sokszor nincs senki, a ki a szegény sínylodőnek legalább egy pohár hideg vizet nyújthatna. Hát említsem-e az ú. n. nyári menedékházak ügyét? Melyik lelkésztársamnak nincsenek erre nézve kellemetlen tapasztalatai, a hol az ilyen „diplomatikus", de szellemi és erkölcsi kvalifikácziójukra nézve nagyon fogyatékos menház-vezetőnők már megfordultak ? Hát nem jó volna-e, ha legalább a tehetősebb gyülekezetek, a melyeknek van esetleg szegény-alapjuk, vagy más e czélra fordítható jövedelmük, rendelkezhetnének olyan krisztusi szeretettől áthatott „női segítségekkel", a kik Krisztusban elrejtett, szeretetben munkás életükkel élő evangéliomok is lehetnének a gyülekezetben, a fényűzésre és más rosszra hajló fiatal nők között, a kik felvennék a betegek és kicsinyek gondját, oly időben, midőn a hozzátartozók, illetve szülők a legjobb akarat mellett sem teljesíthetik kötelességüket? Azt lehet mondani, hogy nálunk még majdnem teljesen kamatatlanul, kihasználatlanul hagyták azt a nagy hit- és szeretet-tőkét, a melyet az Úr a női szívekbe beléhelyezett. Nemrég hallottunk itt Budapesten egy felolvasást arról, hogy Németországban a legelőkelőbb emberek is beadják leánygyermekeiket ilyen diakonisszaotthonokba, lelkiképzés és olyan ismeretek megszerzése végett, a melyeknek majdan mint anyák és ápolók nagy hasznát vehetik. Angliában és Amerikában a legelőkelőbb nők teljesítenek kórházakban önkéntes szolgálatot. Ilyen természetű képzés mellett az ottani lelkészek is sokkal könnyebben találnak valóban alkalmas segítőtársat. De diakonisszákról van szó. Nékünk is most már, Istennek hála, vannak diakonisszáink — Filadelfia, Lorántffy — „anyaintézeteink". Vajha megindulna nálunk mielőbb a kereslet ezekkel szemben; a lelkészek pedig, különösen a városi lelkészek, gondoskodnának a szükséglet alkalmas fedezéséről. Igaz, jól tudjuk mindnyájan, sokféle előítélettel kell e téren megküzdenünk ; én azt hiszem, sok helyen nem valami rokonszenves szívvel nézik eleintén „a kálvinista apáczákat", egyenruhájuknál vagy más körülményeknél fogva is; de ez bizonyára csak átmeneti dolog lesz, megszokják itt nálunk, mint megszokták és megszerették őket a külföldön is. A kórházi ápolásról már megemlékeztem, s itt csak annyit, hogy nincs nagyjogunk arra, hogy a mostani viszonyok között kézzel-lábbal hadakozzunk a r. kath. ápolóapáczák behozatala ellen, mindaddig, míg mi nem adunk, vagy mondjuk, a társadalom nem ad másokat, jobbakat helyettük. Hogy ezek térítgetnek is, az sem vehető tőlük rossz néven, hiszen ők abban a dogmában neveltettek, hogy elég, ha az illető átlép abba az egyházba, a melybe való belépés az idvességnek egyedüli és biztos feltétele. Külföldön vannak diakonusok is, bár ezen elnevezés alatt az angol presbiteri egyházakban az egyház vagyoni ügyeinek kezelőit értik. Az Őskeresztyén egyházban a diakónus — oculus episcopi — a könyöradományok kezelője és szétosztója volt ; ily minőségben állította be ezen intézményt Kálvin is az egyház szervezetébe. Németországban a diakónusokat, t. i. azon férfiakat, kik szeretetmunkákkal foglalkoznak, „ Brúderek"-nek — Wilchem — nevezik. Ilyen „Brúder"-nevelő-intézet mintegy 20 van Németországban. Ezeknek élén lelkészek állanak és mintegy 2000 Brúder foglalkozik árva-, szeretetházakban, kórházakban, őrültek menhelyein, iskolákban, ápolással, tanítással és különösen a nagyobb városokban evangelizáczióval. Hogy nálunk az ilyen ápolók magán-, de különösen állami elmegyógyintézetekben milyen szellemben és eljárással kezelik a szegény élőhalottakat, arról már sokszor igen szomorú krónikákat hallottunk és olvastunk. Bizony szerencsés helyzet van ott, a hol az ilyen természetű intézetek is a keresztyénség fundamentális elvei szerint kezeltetnek ! A mi a belmissziónak szocziális oldalát illeti, ismétlésekbe esném most már, ha kijelölném itt is o helyen azon *8