Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-16 / 38. szám

Ha nem úgy teszünk, akkor aztán sopánkodások nélkül viseljük a következményeket. Szorítsuk a legátusi intézményt kizárólag a lelkésznövendékek körére. Objectiv. (Folytatása következik.) ISKOLAÜGY. A tanító szocziális feladatai. Ez alatt a czím alatt egy csinosan kiállított füzetet kaptunk, felemlítós végett. A füzetben foglalt dolgozat gróf Majláth Józsefé, a melyet szerző a somogymegyei hitelszövetkezetek szövetségének idei közgyűlésén olvasott fel, a Magyar Gazdaszövetség pedig kinyomatott. A helyett, hogy ismertetnénk, közöljük a füzet legfontosabb részeit és pedig nemcsak tanítóink, hanem lelkészeink okulására és buzdítására is. Azt hiszszük, hogy jó dolgot cselekszünk vele, s talán nem neheztel meg érte a Gazdaszövetség sem. A füzet ára különben 40 fillér s a Magyar Gazdaszövetségnél rendelhető meg (Budapest. Üllői-út 21). I. A tanító szocziális feladata az iskolában. A magyar néptanító szocziális feladata az iskolában kezdődik. A mi társadalmi munkánk szálai, gyökerei odanyúlnak a magyar népiskolába. Hogy az új társadalmi programm, különösen a falusi jólét megteremtésére czélzó törekvéseinek gyümölcsét élvezhesse ez a nemzet, itt, az iskolában kell már megkezdeni a munkát. Mi az állam czélja? Önmagának hosszú életet biztosítani. Tehát jövendőt. Ez a jövendő pedig csak jól nevelt gyermekeken épülhet fel. A kié az iskola, azé a jövendő. És mikor ezt a szót: nevelés, kimondom, eszembe jut egy híres neveléstani írónak (Felméri) mondása: „Vájjon mikor érjük el azt az időt, mikor a nevelés és oktatás világában ez a két szó magába fogja foglalni nemzetünk történelmét, kötelességét és jövendő fenmaradásának alapfeltételeit ?" Igen, uraim, mert nincs mit tagadni, a mi népoktatásunk világában az oktatás, a nevelés, az általános művelődés fogalmát, igaz értelmét, subsíancziáját szem elől tévesztették. Nem pusztán a néptanítói kar hibája ez, mint azt látni fogjuk; de hiába, úgy vagyon, hogy a mi népiskoláinkban a jellem-, a szívképzés, a kedély, az erkölcs, az igazság és helyes irányú szabadságszeretet, a kötelességérzés, a munkaszeretet, a tekintély iránt való tisztelettudás, az önsegélyzésre való erők kifejtése, egyszóval: a valláserkölcsi ember majdnem háttérbe szorul. A mi népiskoláinkban általában véve csak tanítanak. De még mennyit! és még mit! Csak azt nem tanítják, amire a gyermeknek az életben közvetlen szüksége van. Nem akarok a kérdéssel bővebben foglalkozni, hiszen ez a pedagogusok dolga. Csak azért hozom fel most is, hogy tárgyamnál fogva biztosítsam magamnak azt, hogy igenis a népiskolára nézve ütött a 12-dik óra, hogy gyúrjuk át s irányítsuk a társadalmi szükség felé. A társadalmi irány és égető szükség pedig ma a szocziális feladatok megoldása. Önök uraim, a kik a nép közt élnek, nagyon jól tudják, mik azok a szocziális bajok, melyek alatt nyög ez a beteg magyar társadalom, de különösen a magyar falusi élet. Elveszett a hit a népben. Meggyöngült a tekintély iránt való tisztelet. Falvaink pusztulnak. A színmagyar nép széthullott csakugyan, mint az oldott kéve. Elvesztette a nép önbizalmát, önsegélyzés, összetartás, közös erő, közös érdek — mind-mind oda. Hát tudják meg végre, hogy a magyar népiskola sarkpontja nem a sok tudásban, nem a könyvekben, hanem az ifjú természetében és a nemzet jellemében nyugszik. Tanuljon a magyar parasztgyerek annyit, a mennyit neki az életben közvetlenül tudnia kell. Legyen az az iskola az ő életének leendő képe. Képesítsük azt a gyermeket például az olvasásban úgy, hogy önállóan sajátjává tehesse egy olvasmány tartalmát, hogy mikor az életbe lép, kedve legyen az olvasáshoz, mely áldások forrásaivá változzék. Képesítsük arra, hogy egy ügyirat tartalmát felfogja, hogy vezetgesse kis gazdaságának számadásait, hogy gondolatát a maga módja szerint papírra tegye. Ismerje hazája múltját, hogy szeresse ezt a földet, tanuljon meg számolni, hogy félre ne vezessék, ismerje hazája terményeit, állatvilágát. Neveljük vallásosságra, neveljük munkára. És különösen tudatosan ápoljuk bennök az összetartozandóság eszméjét. Helyezzük őket képzelt esetekbe gyakran, de igen gyakran, mikor esetről-esetre minden leczkében világítsuk meg azt a gondolatot, azt az érzést, hogy egy ember sokszor tehetetlen, összeroskadó, míg összeállván, egymást megértve, segítve, hatalmasokká leszünk. A sok nyelvtani kínlódások helyett így készítsük a gyermeket az ő életére. Fejleszszük bennük a szülőföld, az ő falujuknak szeretetét; legyenek büszkék, ha szépül, fejlődik a község. Esetekkel mutassuk meg nekik, miért boldogul egyik gazda s miért bukik a másik. (Pálinkázás, korcsmázás áldozatai.) A felsőbb osztályokban, de különösen a gazdasági ismétlő-iskolákban ismertessük meg velük a gazdaköröket, a hitel- és fogyasztási szövetkezeteket, a gabonaraktári intézményeket, a gazdasági eszközöket, a helyes földmívelést stb. Egyszóval: ne mindentudó, de élni, társulni tudó, munkás, hitét s hazáját szerető magyar generácziót neveljünk a magyar népiskolában. Mert ilyen generáczióra van nekünk szükségünk, kik az új társadalmi programm megtestesítésén fáradozunk, kik a falusi jólét megteremtésében látjuk egyedüli ments-