Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-02 / 36. szám

„Ha mindenkor éreztük a katholikus nagygyűlések egyesítő, lelkesítő, erősítő és bátorító hatását, ha mindenkor nyilván láttuk azok üdvös és szükséges voltát katholikus társadalmunk felemelésére: kétszeresen érezzük és látjuk ezt most, midőn a mult év politikai és társadalmi zavarai, a katholikus-ellenes sajtó támadásai és a jövőnek bizonytalan kilátásai élénken rámutatnak arra, hogy mily égető szükségünk van igaz és erős r. katholikus társadalomra, biztos és erőt adó tömörülésre." (Alkotmány 202. sz.) Ugyanott: „Híveimet s papságomat a gyűlés iránti tevékeny érdeklődésre s az ott megjelenésre körlevelileg felhívtam". A nagy és hatalmas róm. katholikus egyház bevallja, hogy égető szükségük van igaz és erős r. kath. társadalomra, biztos és erőt adó tömörülésre — és mi ölbe tett kezekkel nézzük ellenfelünk tömörülését, szervezkedését, hogy annál könnyebben és biztosabban megfojthasson bennünket. Gondol ilyenre a magyar kálvinista, vagy általában a protestáns egyház? Mi igazában még mindig csak protestánsok vagyunk; tiltakozunk, veszekedünk, részekre szakadozunk, a helyett, hogy tömörülnénk, högy egyesült erővel harczolnánk az őseinktől ránk hagyott drága örökségért. Igaz, vannak nálunk is egyletek, testületek és osztályok, a melyek mind harczolnak, gyűléseznek, szép beszédeket hangoztatnak, — de mindenik csak a maga érdekében. Felvillan ugyan e gyűléseken is néha a közjóért hevülő lélek, mint a tanító- és tanári összejöveteleken, melyek a jövő nemzedék jobb nevelését, helyesebb vezetését sürgetik, de fő az anyagi kívánságok kielégítése. S ezt én nem tartom bűnnek, mert a munkás méltó a munkája által megérdemelt jutalomra. Tanítóink, sok helyen tanáraink fizetése oly gyatra, annyira elszomorító, hogy az egyház bűnt követne el, ha létét, életét fentartó munkásainak helyzetén nem igyekeznék javítani. Mert hogyan is élhetne meg vidéken 1000—1200, Budapesten, vagy a nagyobb városokban 2000— 2400 koronából egy családos tanító és tanár, a kiknek nemcsak a mindennapi kenyérért, de tisztességes ruházatért is oly sokat kell áldozniok? Mi szeretünk általában az eszmék harczárói beszélni, szeretjük hangoztatni, hogy minden mi utainkban a krisztusi igazságok vezérelnek. Vajha úgy volna! De én ezt nem tapasztalom; nem látom, hogy az igazság és szeretet volnának cselekedeteink rugói. Pedig ezek nélkül nem lehet egészséges egyházi életünk. Az igazság azt követelné, hogy mindenkinek egyenlő mértékkel mérjünk, hogy papok, tanárok és tanítók támogatva egymást az igazság keresésében, nyerjenek meg ez eszmének mindenkit: gazdagot és szegényt, hogy a terhek viselésében egymáson segítsenek, hogy az erősebb több terhet hordozzon, hogy talentumaival, akár lelkiek, akár anyagiak legyenek azok, hűségesen sáfárkodjék. De a szeretet is azt parancsolja, hogy mindeneken segítsünk, mert testvérek vagyunk; hogy az éhezőnek kenyeret, a szomjazónak vizet adjunk, s a mezítelent felruházzuk; hogy a gyengét védjük, az erőtelent erősítsük, az elesettet pedig felemeljük. Ez nagy és szent munka, nagy és szent harcz az emberi önzés, telhetetlenség, fösvénység, szeretetienség, szóval: minden gonosz ellen, s ezen küzdelemből nemcsak a szorosan vett egyházi férfiaknak: papoknak, tanároknak és tanítóknak kell kivenniök az ő osztályrészüket, hanem egyesülniük kell velők a világiaknak is. A vezetés, irányítás azonban, szerintem, első sorban a papok kölelessége. Ok az őrállók, a kiknek meg kell látniok a lappangó kórt, vagy a már kitört betegséget, s aztán az orvosláshoz, a gyógyításhoz hívogatni mindeneket, hogy a sebek látása könyörületet ébresszen még a kőkemény szívekben is. Az erők elforgácsolása gyengülésre, elerőtlenedésre, esetleg pusztulásra vezet; az erők tömörítése pedig haladást, izmosodást jelent. Tömörüljünk! Rakjuk össze porszemhez hasonló erőinket a gyülekezetekben, az egyházmegyékben és kerületekben, azután az egész országban, hogy legyen bennünk egy lélek és egy akarat, melynek egyetlen czélja: a Krisztus testének, az egyháznak megépítése legyen. Egyházunknak minden tagja fogjon össze a szent munkában, s ha Üdvözítőnk lelke és Kálvin vasakarata hatnak át mindnyájunkat, ha „Viribus unitis" küzdünk: a glória, egyházunk felvirágzása, nem vágy, hanem valóság leszen! Keresztesi Samu. TÁRCZA. Blasek Mihály nuszlaui lelkész levele báró Ráday Gedeonhoz 1704-ből. Méltóságos Báró és Fő Ispán Ur, Erdemem felett való kegyes Drága Pátronusom ! Régtől fogva szándékoztam Nagyságodat az itten közöttünk follyó dolgokról tsekélly Írásommal tudósítani, de meg kell vallanom, hogy ámbár illy sokára halasztottam a levél írásomat, most is igen kevés bizonyost tudok irni. Mert az Pápista rész ismét valamennyire neki bátorodván, vallásunk szabad gyakorlásának egész fel állíttatását s meg erősíttetésót minden uton s módon akadállyoztattya s az által bennünket nagy bizonytalanságban tart: közel esztendeje, hogy némelly hellyeken az Prédikátorok confirmáltattanak, azonban Oratóriumnak való alkalmatos hellyet mind ekkoráig sem nyerhettenek,