Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-26 / 35. szám

Mert csak az a nagy szó, minek tett a vége; Lelkesít apáink harcza, liithűsége, Kiknek szívok vérén nyílott diadalmuk, De mennybéli üdv lett érette jutalmuk. Bocskay szelleme, ki élsz fent az égben, Soha el nem múló, örök dicsőségben, Mikor nagy neveddel buzgón ünnepelünk: Te is áldj meg minket, maradj mindig velünk! Forgács Endre. KÖNYVISMERTETÉS. Emlékjelek, bizonyságok. Összegyűjtött dolgozatok. I. kötet. írta Radácsi György, sárospataki theol. tanár, 8°.I-VIl4-l-399. Ára 5 kor. Kapható Trócsányi B. könyvkereskedésében Sárospatakon. A gyászt, szeretteink nyugovó helyét jelölő cziprusok közé vezet Radácsi könyvének első része, az „Emlékjelek". Az általa felállított 30 emlékjel közül csak kettő szól élőnek, 28 már csak az elhunytak érdemeit hirdeti az utókornak. S a cziprusok sötétlő lombjához — óh! hajh!! — méla, szívet megkapó akkordként csatlakozik „Az olvasóhoz" szóló rövid bevezetés. Radácsi, a nagy temető, a míg másokat praentál el igaz fájdalommal, temeti a saját eszményei, vágyai legnagyobb részét is. Lelkem megilletődve, igaz fájdalommal járt egyházi és iskolai életünk kidőlt nagy alakjainak „Emlékjelei" között; de talán egyik előtt sem szorult annyira el, mint amaz emlékjel nélkül hagyott sírhalom előtt, a mely az előszóban domborodott fel lelki szemeim előtt. „Volt idő — mondja — az én küzdelmes, de e mellett is boldogsággal folyó életemben, a mikor hinni mertem, hogy édes álmaim legnagyobb része valóra válik, s hogy a miket lelkem ünnepi óráiban, mint szent eszményeket magam elé festegettem, azok mind készpénzzé lesznek az én jó Istenem megkülönböztető kegyelméből, s az én, Ő általa vezérelt akaratom szerint. — Nem így történt; sok nem úgy történt, a mint én álmodoztam. — Álmodoztam egyirányú, nyugodt, békességes munkásságról. Munkásságról, a mely iszonyodik a felszínességtől s kívánkozik a mélyre, a mind mélyebbre, a hol a gyöngy terem s a hol nincs utunkban senki és nem vagyunk útjában senkinek ; a hol zavartalanul szolgálhatjuk nemesebb szenvedélyeinket s a hol alig érhet utói az emberek rosszindulata és bizonyos a siker — legalább a magunk számára. — Álmaimnak ezen az igézetes útján próbáltam is néhány boldog lépést; de megakadtam — szinte végzetesen. — Mikor épen mélyebbre kezdtem szántani, szózat hangzik vala felém, innen is, onnan is: „jöjj és kövess!" És ón mentem tiszteletből, szeretetből, ós szántogattam, vetegettem új mezőkön, új reménységgel. A tudomány csendes világába édesgetett a lelkem vágya és — a kielégíthetetlen közügy szolgájává lettem /" De nem folytatom tovább szerző önvallomásait. Eszményei, vágyai, reménységei legnagyobb részének sírja úgy is nagyon kidomborodik, már az eddig közölt szavakból is. Radácsi mintegy a maga mentségére s az ellene az utóbbi években felhangzott vádak gyengítésére írta meg bizonyára műve előszavát. De a ki azt kellőleg mérlegeli, azonnal észreveheti, hogy az apologia helyett inkább vádlevél. Vádlevele a mi egyházi és iskolai közéletünknek, a mely, ha valakiben erőt, készséget ismer fel, rabszolgájává teszi azt; elvonja attól a tértől, a melyre lelke vágyai vonták; beleviszi a közügy czíme alatt oly szolgálatokba, a melyek szépek, fenségesek ugyan, s a melyek közben talán emléket is állíthat magának a jegyzőkönyvek hálás elismeréseiben, — de eszméi, ideáljai legnagyobb részét sírba kell temetnie. Bizony, haszontalan álmodozunk egyirányú, nyugodt, békességes munkásságról; hasztalan édesget bennünket lelkünk vágya a tudomány csendes világába, — elébünk áll, hívó, parancsoló szavával a kielégíthetetlen közügy, s a mint múlnak felettünk az évek, csak azok az emlékjelek szaporodnak körülöttünk, a melyek eltemetett eszméink, vágyaink sirdombjait jelölik ! Oh ! hány és hány, másra hivatott s másról álmodozott lélek földi élete lett már közöttünk meddővé a tudományra nézve, a telhetetlen közügy szolgálata miatt! Elég erre nézve végigolvasni Radácsi könyvében a sárospataki főiskola volt tanárainak életírásait! Közülök alig egy-kettőre lehet elmondani, hogy elérte a czélt, a mit maga elé tűzött; a legtöbb pedig csak a közügy terén „tékozolta híven életét", alig hagyva maga után emlékjelet, a mely mutathatná, hogy a tudománynak is munkása vala! De legyen elég a panaszkodásból! Addig, míg hozzá nem szokunk, hogy közös erővel emeljük a terheket, ne pedig egynehány vállra rakjuk azokat, — s addig, míg a tudomány művelésére hivatott embereknek oly helyzetet nem biztosítunk anyagi tekintetben is, hogy ne legyenek kénytelenek kenyér után látni, — a helyzet úgy sem változik meg. De a míg meg nem változik, el kell némulniok a fel-felhangzó vádaknak is; mert ha sok ember élete meddővé válik közöttünk a tudományra nézve, annak a legtöbb esetben nem a lélek képtelensége az oka, hanem egyfelől a „kielégíthetetlen közügy" kénytelen szolgálata, másfelől meg az, a mivel Radácsi világ elé bocsátja könyvét, hogy t. i. a maga Mecaenásaként kell szerepelnie! De nem akarom hinni, hogy ez így maradjon. Nem akarom hinni, hogy a pártolás hiánya lehetetlenné tehesse Radácsi dolgozatai Il dik, kilátásba helyezett kötetének megjelenését! Nem akarom hinni, mert ha még egy olyan könyv is, mint Radácsié, csak a bizományos polczán porosodnék, akkor valóban nem volna érdemes csak tollat is fogni kezünkbe, hogy valaha valamit alkossunk, a mely maradandó lehetne! Mert mik ezek az „Emlékjelek, bizonyságok" ? Szerző szerényen csak ennyit -mond előszavában felőlük : „ . . . . visszhangjai a gyásznak ós örömnek, a mikkel