Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-05 / 32. szám

otthonának ajtaja megnyílik mindenki előtt, kit szánandó sorsa annak kapuja elé hoz. Ez okból a könyörületességben a felekezetiségnek még a nyomát is kerülni fogja. Nem tekint nemzetiségre, nem keresi, törvényes vagy törvénytelen szülött-e, fiú avagy leány-e a megmentendő gyermek'? Tehát nem árvaliázat létesít a társaság. Mi nem leszünk csupán a középosztály segélyre szorult gyermekeinek nevelőintézete, mert nálunk a nyomor a fölvételhez szükséges jogczím ; de főképen a munkásosztály számára szervezkedünk, kikről eddigelé teljesen megfeledkeztek. És kimondotta akkor társaságunk azt is, miként egyedül Istenbe vetett bizodalommal úgy intézkedik, hogy a kit a társaság kebelére ölel, azon segíteni fog egészen ós nem pillanatnyi enyhítéssel s hacsak lehetséges, nem egyes, igen sokszor nem is ellenőrizhető, felügyelet alatt nem tartható családoknál való elhelyezéssel, de saját intézetében neveli, ruházza, tanítja erkölcsösnek, munkaszeretőnek s kizárólag hazát, Istent szerető magyarnak I" E pár idézett szó megvilágítja a mi szent czélunkat, törekvésünket! Hogy helyes és nemes az eszme, a melyért küzdünk, mutatja azt felséges királyunk elismerése, de fényesen bizonyítja az államkormány és törvényhozás cselekedete, kik utánunk indulva szervezték az állami gyermekmenedékhelyeket! De hol annyi hely, mely elegendő volna a segélyre, nevelésre szorult vagyontalan gyermekek tartására ?! Szükség van tehát reánk is, s mert nemes, hazafias s nemzeti czélt szolgálunk, istápol minket az államkormány is, a minden jóért, szépért lelkesülő főváros is; de legfőkép kell, hogy segítse társaságunkat a társadalom s annak tehetős tagjai! Hogy kitűzött czélunkat híven szolgáljuk, hogy csak a nyomort tekintjük az intézetünkbe való bejuthatás föltételének, azt bizonyítja a jelentésünkben található névsora azon gyermekeknek, kik az 1900. év őszén megnyitott intézetünkben, az „ Erzsébetház"-ban otthont találtak és a kiket, elhárithatlan okok miatt, az intézeten kivül neveltetünk s a kiket ingyenesen, mint bejárókat tanítunk. 95 az ily növendékek száma, kikből ma bentlakó van 32 fiú és 20 leány, külső segélydíjas 3 fiú, 9 leány, bejáró ingyenes tanuló 2 fiú, 1 leány — összesen 67 gyermek; ezek között 39 ev. ref., 5 ágost. evang., 22 róm. kath. és 1 izraelita vallású. Van ezek között különböző nemzetiségű, különböző felekezetű, kik mind szeretetben s szeretettel neveltetnek, gondoztatnak. Számuk nem nagy s lehetne és volna az jóval nagyobb; kész helyünk is volna e czélra, ha anyagi erőnk lépést tartana a mi vágyunkkal, ha kérő s esdő szavunk jobban meghallgattatnék a társadalom által. Mert hiszen kicsiny, parányi vagyonunkat a gondos előrelátás folytán egy telek vétele és eladásából eredő haszonból növelhettük ennyire is! Mert a mit 12 év alatt 1032 tagunk alapítványokban s tagdíjakban befizetett s a mi mintegy 1500 pártfogónk egykoronás adományaiból begyűlt, a mit 252 földhöz ragadt, vagyontalan reformált egyház és iskola perselypénzben fillérenként összegyűjtött, továbbá a mit 36 vármegyénk, 65 városunk, 10 kicsiny egyesület és 52 nagy pénzintézet 12 év alatt nekünk juttatott, azt az intézet épületei, berendezése és az ötéves tényleges működésünk alatt a gyermektartási, ruházati költség mind fölemésztette. Szerencsés, de nehéz dolog volt, hogy alapítványainkat eddig csaknem teljes egészökben megtarthattuk! A midőn vagyoni állapotunkat így nyilvánvalóvá tettük, önként merül föl azon kérdés, hogy csak 3000 oly jó szív és emberbarát volna e drága hazában, a kik a mi eszményünket: „az igaz felebaráti szeretetet" ápolnák és vallanák velünk szemben is! ? Nem hihetjük ezt! De véljük, hogy nem jutott még el mindenhová a mi esdő szavunk, nem ismernek még mindenfelé, kicsiny körre szorul még a mi ismeretségünk ! Azért kérünk mindenkit, tagjainkat és pártfogóinkat, keressék föl a szerető szíveket, hogy adakozzanak Istennek nevében, mert „jó adóst szerez az magának, ki Istennek ád!" * * * Az 1905. évnek társaságunkat közelebbről érdeklő főbb eseményeit röviden ismételjük az alábbiakban. Szomorú, gyászos hírrel kell kezdenünk jelentésünket. Két kiválóan jeles férfiút, egyházunk ós társaságunk valódi oszlopait ragadta el tőlünk a kérlelhetetlen halál. Az év legelején veszítettük el egyik elnökünket, nagytiszteletű Papp Károly urat, a budapesti egyház érdemes és közszeretetben részesült lelkipásztorát. Majd meg kellett válnunk másik elnökünktől is, egyházkerületünk szeretett püspökétől, a világhírű költőtől, a jeles szónoktól: Szász Károlytól. Oly veszteségek ezek társaságunkra is, a melyek pótolhatatlanok! Gyászunkat hirdették intézetünkön a fekete lobogók, fájdalmunkat könnyeink bizonyították! Legyen nekik a föld könnyű, s legyen csöndes nyugalmuk a végzett nagy és kitartó munka után és legyen örök áldás emlékükön! * * * Az évkönyvünkben szemlélhető kimutatásaink a tagok létszámának emelkedéséről, egyesek adományairól, a begyűlt segélyek hováfordításáról, gazdaságunk, kertjeink hozamáról, vagyoni állapotunkról kimerítő tájékozást nyújtanak; így azokról bővebben nem is emlékezünk meg. De nem hallgathatjuk el, hogy fennállásunk óta egy évben sem kerestünk meg oly sokakat a nagy társadalomban, mint 1905-ben; és mégis oly kevés tagot sohasem nyertünk, mint 1905-ben. Ily nagy közönnyel még nem találkoztunk s reméljük, hogy többé nem is találkozunk, mert az reánk nézve végzetes lehetne! Az adakozás terén az ev. ref. egyházi gyűjtések eredménye is elmaradt az előző évekhez képest; de azért a budapesti egyházban 871'40 K, a vidékiekben