Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-08 / 28. szám

meg ne rémítsen s az alvás és rémület el ne bágyassza lelkünket, meg ne bénítsa kezünket! Forr a világ! tömérdek jogos és jogtalan igény, való és képzelt szükség sürgeti kielégittetését. S ha akár a gyermekvédelem — mondhatnám •— divatossá vált ügyét, az országos gyermekmenhelyek, a gyermekliga diadalát, akár a nyomorék gyermekek otthonának kérdését, az alkoholellenes mozgalomnak felséges kibontakozását, az emberi jogok kiterjesztésére alakult szövetséget, a pálinkamérések korlátozására irányuló törekvést, a felnőttek oktatásának, a gyógyult betegek segítésének munkáját, a rabsegélyző egyletnek jó igyekezetét s ezeknek a tagadhatatlanul lendülettel megindult munkáknak eredő helyét vizsgálom : azt látom, hogy jó szándékú és becsületes igyekezetű, az ev. törvényének egyik paragrafusával, az emberszeretet törvényével ismerős, de az egyház irányában közömbös, sőt néha ellenséges körökből indul ki az a szocziális munka, a mely a szeretet bélyegét viseli magán. A legjobbaknak nemes versenyében egyházunk fáradtan, a fürgék között nehéz, lassú lépésekkel halad. A rajtunk kivül eső körökben folyó szocziális munkának bírálata, gáncsolása sokkal könnyebb volna, mint az irányítása. Ez a munka azonban a mi részünkről nem gáncsoló, hanem elfogulatlan, sőt jóakaratú bírálatot érdemel; az irányításban pedig legjobb erőnket méltán és jogosan követeli. De a bírálatban a legszélsőbb méltányosság is megengedi az aggódásnak kifejezését: félni lehet, hogy a jóakaratú emberek, nem ismerve az ev. törvényének azt a paragrafusát, a mely Istennel szemben kötelez, a csalódásban, vagy az erőtelenség miatt kifáradva esetleg leteszik kezükből a munka eszközét, vagy csupán az emberi értelemre támaszkodva, nem minden tekintetben helyesen forgatják az eszközt. Egy szent életű remete, a ki ifjúságát az előkelő ifjak szórakozásaival töltötte, pusztai elvonultságában látja, hogy vidám ifjak ügyetlenül kezelik a testgyakorlásnak azt az eszközét, a mit ő egykor ügyesen kezelt. Nem nézheti, kiragadja az ügyetlen, vagy erőtelen kézből a diszkoszt s megmutatja, hogy miképen kell azt hajítani. Valamikor a ker. egyház forgolódott a szegények asztala körül; ma mások forgolódnak, a ker. eszme iránt hidegek, az egyház múltjával s jelenével szemben közömbösek, olyanok, a kik talán sokat adnak az emberi bölcseségre s a tévelygés útjára jutnak; talán túlbecsülik az emberi erőt s félmunkát végeznek; a nyöszörgést is jaj szónak vélik s koldúst nevelnek, vagy igényeket növelnek. A remete kezébe vette a diszkoszt s megmutatta, hogy miképen kell azt hajítani; nekünk oda kell állnunk a szegények asztala mellé s meg kell mutatnunk, hogy miképen kell a körül forgolódni. Mikor az Idvezitő, az emberi társaság betegségeinek legnagyobb orvosa, a ki a bajoknak gyökerére, a bűnökre vetette metsző kését, az eszméket érlelő magányból a világ elé lép, azt a kérdést veti fel és oldja meg, a mely az eszmélni tudó emberre nézve a legérdekesebb és legfontosabb kérdés, hogy t. i. miben áll a boldogság, s tiszta szívű, igazságot éhező, békességre vágyódó, az eszményekért szenvedni kész szegény lelkekből alapítja meg az ő országát, a boldogok országát. Forrongó társadalmunk is ezt az érdekes ós fontos kérdést tárgyalja; de hol van, a ki e háborgó tengerbe az Űr igazságának, az evangéliomnak olaját öntené ? A nagy küzdelemben, a viták tusájában nem igen villan a Léleknek fegyvere; a hitetlenség ordít, a felekezetek néha nagy ravaszsággal védik hatalmi érdekeiket, nem egyszer legfőbb igyekezetük a statisztikús számára szolgáltatni számokat, de az ev. erői elrejtve, az ev. hallgat, mintha nem is a szív tisztaságában, az alázatosságban, a békesség ápolásában volna a boldogság; a világ ezeket a dicsőséges erkölcsi erőket erőtelenségeknek tartja s a tülekedő világ zsivajában az ev. bölcseségének szelíd szava nem hallatszik, a nagy társadalmi kérdések megoldásában a megigazító erő nem irányít. Hol vannak a próféták, a kik a nagyokban és a kicsinyekben egyaránt reá mutatnának a társadalmi bajok gyökerére ? Divatos dolog ma a kicsinyek és erőtelenek felett suhogtatni a prófétavesszőt, dicsőíteni a hatalmasakat s magasztalni a sikert. A körülöttünk folyó életet vizsgálva, két feltűnő jelenséget láthatunk. Az egyik az, hogy népünk körében, a melyet, mióta megízleltették vele a szabadságnak és jognak ízét, sokszor megcsaltak s a melynek gyakran hazudtak az ú, n. urak, mikor e nép bizalmát megnyerni s képét magukra ölteni igyekeztek, —• népünk körében a hűség, bizalom, Őszinteség, kötelességérzet, az erkölcsi élet alapjai inogtak meg, annyira, hogy a magyarnak hajdan az esküvel egy jelentésű adott szava ma már sok esetben csak színes szó, repülő, csapodár madár, parolája nem egy értékű a közjegyzői pecséttel. A másik jelenség természetes folyománya az elsőnek, az t. i., hogy sokszor csalódott, sokszor félrevezetett népünk előtt a külső tekintélyek, ezek a vasfejű és agyaglábú kolosszusok, a hazugságból gyúrt alakok, porba omlanak. Ez utóbbi miatt egy könnyet sem hullatunk; az előbbit mélyen fájlaljuk. Ha e jelenségek intését meg nem értjük, elejtjük kezünkből a jövőt; ha az ébredésre serkentő szót meg nem halljuk, csöndes alvásunkból csöndes halálunk lesz. Visszaállítani a régi hűséget, a régi Őszinteséget, megbízhatóságot és kötelességérzetet s a hagyományos tekintélyek helyére az élő igazság és munkás szeretet tekintélyét helyezni: ez a feladata az evangéliomnak s az ev. minden szolgájának! E feladat dicsőséges és terhes voltának tudata duzzassza keblünket, feszült munkára ösztökélje agyunkat, hevítse szívünket s aczélozza akaratunkat! Ne lankadjunk el, ha e munkában a vetés és aratás ideje nem követik egymást oly hirtelen, mint a hogy azt szeretnénk; mert nem a holnapi nap, hanem az örökkévalóság számára dolgozunk, s a czél a messze jövőben ragyog felénk. E czél megvalósítására törekvésünkben erőt önlelkünk, a múltnak tanulságai s a kegyelem nyújtanak; cselek-