Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-06-17 / 25. szám

Az üdvre való előkészítés egyeseknél is ezt az utat járja. „A gyermek — mint Menegoz mondja 1

— a törvény alatt áll. Ez az engedelmesség által való idveziilésnek mózesi korszaka. Akárhány felnőtt ember ezen a fokon még nem emelkedett felül. Ez még csak félelemből engedelmeskedik, tehát nem fiú, hanem csak rabszolga, bár Ő is szabadságra teremtetett". „A vallásosának tartott emberek többsége még mindig a profetizmus korszakát éli; hiszik, hogy az Isten félelme által nyernek megigazulást". Ne feledjük pedig, hogy az Isten félelme csak kezdete a bölcseségnek. „Mások, kik előbbre haladottak, az üdvöt a bűnbánat útján keresik; mások ismét a kegyes cselekedetek, a szeretet művei által akarják elérni." A lelkész feladata most már kiismerni, hogy az a gondozására bízott lélek melyik fejlődési ponton áll, mert ez adja kezébe a kulcsot az alkalmazkodás és a további teendők nehéz kérdésében. „A ki a vallásos életnek csak első korszakát éli: annak tekintélyre van előbb szüksége" — mondja a fentidézett szerző. A kinél a Krisztusban való hit teljesen kifejlődött, annak szabadság kell, s ha e vágyát lelkésze ki nem elégíti, az a lélek pásztor nélkül könnyen ferde utakra tévedhet. Jól tudja ezt különben minden lelkész önmagáról; mert nem képzelek olyan igehirdetőt, ki a hitnek e nemes harczát meg ne harczolta volna. Minthogy pedig azokon a fejlődési fokozatokon ő is keresztül ment, tudja méltányolni híveinek lelki szükségleteit. Tud azokhoz alkalmazkodni, nem azért, hogy tovább is ott stagnáljanak, hanem hogy onnan lassankint tovább fejlődve, a Krisztusban való hit által lelküket Istennek szenteljék s e belső békével a szellemszabadságra emelkedjenek. Ha a lelkész ily tervszerűen, következetesen és fokozatosan emeli népe vallás-erkölcsi színvonalát, kezdve a tejnek italával való tápláláson, lassanként elkészítve azt a valóságos eledelnek megemésztésére (Zsid. Y. 18—14), akkor az ő bölcs pásztori tapintata, míg egyfelől önmagát fegyelmezi az előrehaladásban, másfelől helyes ítélőképességet nyújt az anyag megválasztására s nem fogja a legújabb, még a tudósok körében is vitás nézeteket katedrára vinni. Elvégre egy pap sem tűzheti ki magának czélul, hogy: „teremtsünk modern theologusokat a mi képünkre és hasonlatosságunkra!" A míg én híveimnél, mikor templomba gyűlnek, zsoltáros könyvet látok és nem a Tischendorf görög bibliáját, addig tudnom kell, hogy nem új-szövetségi irodalomtörténetet akarnak hallgatni, hanem imádkozni, énekelni, Istent dicsérni, lélekben épülni s hitükben erősödni jöttek. Ez az irányadó elv, mert a theologia nem uralkodni, hanem szolgálni hivatott az egyházban. Sohase felejtsük a bölcs Pál apostol intését: „Vigyázzatok, hogy ama ti szabadságtok botránkozására ne legyen az erőtleneknek" . . . mert ha . . . 1 Menegoz: Elmélkedések az üdv evangéliomáról. Ford. ifj. Bartók György. 53—54. old. „elvész a te ismereted miatt az erőtlen atyafi, a kiért Krisztus meghalt, vétkezvén az atyafiak ellen és sértvén az ő gyönge lelkiismeretüket, Krisztus ellen vétkeztek!" (I. Kor. VIII: 9. 11—12.) Én, azt mondj aaz Isten nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; rá pedig más épít. De vigyázzon kiki, mi módon épít arra. Mert más alapot senki sem vethet azon kivül, a mely vettetett, a mely a Jézus Krisztus." (I. Kor. III: 10—11.)" Van tehát határa a theol. álláspontok szószéken való érvényesülésének, s van oly alap, a melyre építeni lehet. A ker. prédikátor számára alap csak egy van s ha erről lelépett: akár rögtön elhagyhatja a szószéket is, mert: „a ki erre a kőre ráesik, össze lesz zúzva; a kire pedig ez esik rá, szétmorzsolja azt (Máté XXI: 44.) A határokat azonban a hivatalos egyház már ne jelölje ki, mert ez a papság lelkiismereti szabadságát bénítaná meg, s oly szellemi rabszolgaságra vezetne, mely előbb-utóbb egy másik reformáczió rázkódtatásait vonná maga után; pedig: „ecclesia semper reformari debet!" A prot. pap ép azért nem csupán liturgus, hanem lelkipásztor is, hogy gyülekezetének a lelkiekben való állapotához képest maga vonja meg azon korlátokat, melyek közt egyéni hite és meggyőződése mozoghat s önmagát folyvást mérsékelve fokozatosan halad, míg a Krisztusban való szabadságra vezeti a rábízott lelkeket. S ha e munkájában szilárdan áll azon az alapon, „amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" : maga is helyesen fog élni Isten fiainak, illetve az evangélium hirdetőjének szabadságával. Ez volt Pál apostol igehirdetői módszere, s ebben még máig sem multa őt felül senki. A helyzet tiszta átlátása, a biztos eligazodás, tapintatos, ügyes fellépés, az alkalmazkodásnak zseniális művészete — természetesen az erkölcsiséggel össze nem férő eszközök kizárásával •— ezek jellemzik azt a Pált (I. Kor. IX: 19—28.), ki az ő theol. álláspontját, az akkori legmodernebb felfogást, igehirdetésében nemcsak hogy kifejezésre juttatta, hanem a zsidóskodó orthodoxia áskálódásai daczára győzelemre is vitte. Azon kezdtem, hogy a két theologizáló papot végig hallgató kurátor másnap már nem is igen tudna magának számot adni azokról a vegyes érzésekről és gondolatokról, melyekkel a beszélgetés végén eltávozott. De úgy-e bizony mégis csak érzéseket és gondolatokat vinne magával, s ha ezek szokatlanul hatnának rá, bizonyosan nem azért volna, mert a tisztelendő Úr szavai máskor is érzéseket és gondolatokat költöttek benne. Hogy ezek most olyan vegyesek és chaotikusak volnának, az természetes, mert egyszerre kapott mindent s nem fokozatosan ; szóval nem volt kellően előkészítve azokra, mint a korinthusi keresztyéneknek azon gyönge tagjai, kiket Pál a hitben erőseknek figyelmébe ajánl. De lám, voltak olyanok is, kiket meg már mérsékelni is kellett, hogy szabadelvűségük botránkozására ne legyen az erőtleneknek (I. Kor. VIII: 9—12). És erre a szabadságra az apostol szinte bámulatos rövid idő alatt el tudta