Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-05-20 / 21. szám

részben nem egyebek, a korra nézve ifjabb nemzet kezdetleges viszonyainál. De hamar el is érjük nyugati szomszédainkat és elenyészik a különbség közöttünk. A középkorban nemzetünk megállja helyét. Nagy Lajos korában Magyarország a nemzetközi viszonyokban, a ma szokásos kifejezéssel élve, nagyhatalomnak volna mondható. Már a középkorban fejlettebb a magyar közjog a nyugoteurópai államok hübéries, tehát inkább magánjogi alapon felépült szervezetéhez képest. A közjogi szervezet ereje Hunyadi János kormányzóságának idején is érvényesül. Hunyadi Mátyás uralkodása ismét dicső korszaka történetünknek. Mátyás király halálával, fájdalom, a siilvedés korszaka következik. A meghasonlás idejére esik az ozmán hatalom erejének legteljesebb kifejlődése ós legerősebb támadása. A XVI. század eleje nagy*és igen mély átalakulások kora. Az egész középkor egyik legnevezetesebb fejleményének és szervezetének, a római katholikus egyháznak válsága ezen nagy átalakulásoknak egyike. A görög-római pogánykori klasszikus műveltség fölelevenítése, az úgynevezett „renaisance" szelleme közelről érinti az egyház tekintélyét. Megváltozik az erkölcsi felfogás ; a Borgiák kora ez. A mély erkölcsi sülyedés korában is azonban találunk, hála Istennek, mindenütt egyes kiváló jellemeket; de a XVI. század eleje nem az erkölcsi emelkedés korszakan. Ámde beköszönt az erkölcsi megújulás tényezőjeként a reformáczió. Hazánkba akkor jut el tulajdonképen a reformáczió, a midőn hazánk ezredéves történetében a legnagyobb csapás, a mohácsi vész bekövetkezik. Bármily végzetes és bármily súlyos csapás volt az elvesztett mohácsi ütközet, ez egyedül nem magyarázhatná meg azt a szomorú állapotot, a melybe ez után hazánk jutott. Nagy volt a meghasonlás és ez fokozta azt a csapást, a melyet az ozmán hatalom reánk mért. Erkölcsi megújulásra volt szükségünk nekünk is. Nekem úgy látszik, hogy a XVI. század második felének magyar társadalma magasabb erkölcsi színvonalon áll, mint a XVI. század első felének társadalma. A XVI. század második felének szülötte Bocskay István, a kinek nevével összefügg a vallásszabadság kivívása és a magyar alkotmány biztosítása. E kettőnek egymással való kapcsolata adja meg a magyar történetnek hosszú időre a maga sajátszerű jellegét. Egy századon át küzdenek a magyar protestánsok vallásuk szabad gyakorlatáért és azzal együtt a magyar alkotmánynak sérthetetlenségéért és biztosításáért. És viszont, midőn a nemzet legjobbjai az alkotmány megvédésén fáradoznak, még ha nem is protestánsok, nem feledkezhetnek meg a protestánsok sérelmeinek orvoslásáról. A reformáczió szelleme Magyarországban az alkotmányos szabadságnak lett tényezőjévé. Sajátságos jelenség, hogy a reformáczió korszaka, á XVI. század első fele, a korlátlan fejedelmi hatalom örvényre jutásának ideje. Azok a nagy átalakulások, a melyek a XVI. század elején bekövetkeznek, a fejedelmi hatalom terjeszkedésének, korlátlanságának kedveznek. A közgazdasági élet már nem oly kezdetleges, mint a középkorban és több alkalmat ád az állami hatalom beavatkozására. Megváltozik a hadviselés módja. Az új hadi szervezet is növeli a fejedelmek hatalmát. A „renaissance" a római imperátokok képét és hatalmuk korlátlanságát állítja a fejedelmek elé. A fejedelmi teljhatalom odáig terjed, hogy még a lelkek ura is akar lenni. A XVI. század és a XVII.-nek első fele korlátlan fejedelmi hatalmi törekvéseinek jelmondataként idézhetjük a „cujus regio, ejus religio" ismeretes elvét. A ki uralja a földet, legyen uralkodó annak vallása is. De ezzel szemben hazánkban nevezetes jelenségeket tapasztalunk. Beöthy Ákos, A magyar államiság fejlődéséről és küzdelméről írt nagyszabású művében (358-ik lap) a XV.—XVI. század viszonyaival foglalkozva, ezt írja: „A vallási életeta magyar embernél bizonyos higgadt értelmesség uralja". Ennek igazolására legyen szabad néhány történelmi adatot idéznem. Erdélyben az 1557-iki tordai országgyűlésen kimondották a törvényesen bevett vallások egyenlőségét, s ez a politika teljesen megfelelt a magyar nemzet egyéniségének és vérmérsékletének. Állítsuk ezzel szembe azt a csak néhány évvel külömböző adatot, hogy 1572-re esnek Francziaországban a Szt.-Bertalan-éjnek vallási vakbuzgóságtól indított borzalmas vérengzései. Midőn Nyugat-Európában az az elv uralkodik, hogy a ki a föld ura, az ura a vallásnak is, Erdélyben törvénybe iktatják, hogy (Approb. Const. articulus 8) „senki alatta levő községeket, jobbágyakat, házak népét . . . maga religiójára ne kényszerítse, se pedig a földesúr más religión lóvén, a falunak vagy városnak templomát el ne foglalja, más religión levő papokat reájok ne vigyen és ne inponáljon." íme ha nem is találjuk a XVI.—XVII. században nálunk a vallás szabadságának olyan értelmezését, mint a hogyan azt a XVIII. század bölcselői kifejtették, mégis mennyivel szabadabb a magyar felfogás a nyugat-európainál. És ezzel kapcsolatban mennyivel élénkebb az alkotmányos szabadságnak a szeretete hazánkban, ugyanabban a korban, a melyben Európa-szerte, ritka kivételekkel, a fejedelmi teljhatalom elméletét hirdetik. Bármennyire szeretjük hazánkat, nemzetünk elfogulatlan megítélésére kell törekednünk. De ha elismerjük egyrészről nemzetünknek, fájdalom, tagadhatatlan fogyatkozásait is, önérzettel kiemeljük, századok történetének kétségbe nem vonható tényeire hivatkozva, nemzetünk múltjának fényes vonásait. Ilyen fényes vonása, jellemző sajátsága nemzetünknek, hogy soha sem hódolt meg önként a korlátlan fejedelmi hatalom előtt; törvényes szabadságáért alkotmányáért küzdeni mindig kész volt, és hogy a vallási yakbuzgóság és türelmetlenség sem tudott úgy diadal-