Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-08 / 15. szám

azt tartják, hogy az a munkásban eszköznél egyebet nem lát s azt eszköz gyanánt csak addig használja, a meddig használhatja, végül mint hasznavehetetlent el­dobja magától. A munkások felől meg viszont úgy van­nak meggyőződve, hogy azok a munkaadóban, a pénzes emberben csak élősdit látnak, a mely élősdit legjobb mihamarább elpusztítani. Ezt a lelkekben élő bizalmatlanságot az állam nem képes kiirtani, mivel sokan vele szemben is bizalmat­lanok. De itt lép közbe aztán ismét a belmisszió, a mely a nélkül, hogy a maga hasznát keresné, csak másnak kiván szolgálatot tenni. A belmisszió egy közös vállalatban egyesíti a társadalom különböző osztályait s így közvetlenül munkálja az ellentétek gyökeres ki­egyenlítését. Hiszen tudvalevő, hogy semmi sem köt össze annyira, mint a közös munka. A német protestantizmus kebelén belől az egyházi ellentét háttérbe szorult. A lutheránusok és reformátusok között folyt konfesszionális polémia már szinte anachro­nizmus előttünk. I)e szükséges is, hogy e két testvér­felekezet összetartson. Mert íme, a róm. kath. egyház és a protestantizmus közötti konfesszionális ellentét annyira kiélesedett, hogy már-már nemzeti veszedelem­ként fenyeget. A róm. katholikusok politikai téren is külön csoportot alkotnak s a birodalom érdekeivel szem­ben kifejezetten róm. kath. politikát űznek. Csak néhány héttel ezelőtt sürgette 40,000 róm. katholikus az egyházi állam visszaállítását, más szóval az olasz királyság meg­semmisítését. Ez az egyházi és politikai téren észlelhető szakadás hovatovább átcsap a társadalmi térre is. Már látjuk jönni azt az időt, a mikor az öntudatos római katholikus, a protestánst kerülve, nyugodt lélekkel majd csak róm. katholikus hitsorsosaival érintkezik. Áz egyházi ellentétek kiélesítése természetesen nagyban veszélyezteti a német nemzet összetartozását. Ezért kell most mindent elkövetnünk, hogy a német birodalmat megőrizzük a széthúzástól, pusztulástól. Ezt pedig csak úgy tehetjük, ha van olyan terünk, a melyen ugyanannak a nemzetnek különböző ker. egyházakhoz tartozó fiai egymást megismerik és egymást becsülni tanulják. Ez a tér nem lehet más, mint az erkölcsi czé­lokért való munka tere. Abban már is megegyezünk róm. kath. testvéreinkkel, hogy mint keresztyéneknek azt kell követnünk, a ki eljött, hogy nekünk szolgáljon. És mi protestánsok elismeréssel is vagyunk mind az iránt, a mi jót róm. kath. testvéreink az erkölcsi nyomor enyhítésére tettek, a nélkül, liogy viszont tőlük mindjárt hasonló elismerést várnánk. De reméljük, hogy a mi belmissziói munkásságunk idővel meg- fogja őket győzni arról, hogy valláserkölcsi erők hatnak a protes­tantizmusban is. Es ha azután idejutottunk, akkor min­den eltérés és különválasztottság mellett is van alapunk arra, hogy nemzetünk érdekében közösen munkálkod­hassunk. Az erkölcsi és szocziális bajok, az egyházi ellen­tétek után végül rámutatok két homlokegyenest ellen­kező világnézletre, a mely egymással küzd s a melynek mindegyike törekszik a német nemzetet hatalmába kerí­teni. Az egyik világnézlet a vallásos vagy a keresztyén, a másik a hitetlen. A keresztyén világnézletben a kötelesség elve ural­kodik. Szerinte mi Istennek, a ki teremtett és megvál­tott minket, a lekötelezettjei vagyunk. És ezért a mi életünk szolgálat Isten és emberekkel szemben. A hitet­len világnézlet az embernek minden tekintetben való szabadságát hirdeti. Az se Istennel, se emberrel szemben nem ismer kötelességet. A jelszava: csak élni, élvezni! S azzal dicsekszik, hogy nemsokára győzni fog minden ponton. A keresztyén egyház eme küzdelmében, — mert a ker. világnézlet küzdelme kell, hogy az egyház küzdelme legyen — a belmisszióra szintén sok teendő vár. A bei­misszió ugyanis az egyháznak kivül az életben folyta­tott munkája. S >az által, hogy Isten segítségével és erejével egyfelől elhárít, megszüntet sok bajt és botrán­kozást, másfelől előmozdítja a jót, erősíti a hitben gyen­géket stb., hozzájárul ahhoz, hogy Németországban végül is a keresztyén világnézlet arasson győzelmet. Az élet a megtartó és romboló erők küzdelméből áll! Ez így van minden szervezetben. így minden nem­zet életében. A mi népünk története arra vall, hogy a romboló erők most jóval erősebbek, mint hajdan. De ez ne kedvetlenítsen el! A nürnbergi János-temető egyik sírkövén e szavak olvashatók: „Vitám non mortem cogita!" Mi látjuk működni a halálnak romboló erejét; de mi azért mégis az életnek győzelmét kívánjuk. Mun­kálkodjunk hát s legyen ez a mi jelszavunk is: Vitám non mortem cogita! * * * Vájjon, ha a mi nemzetünk ós a német nemzet sorsát, az itteni és az ottani állapotokat nézzük, talá­lunk-e némi hasonlóságot? Vannak-e minálunk is társa­dalmi bajok, erkölcsi nyomor, nemzetölő bűn, romboló elemek? És miféle nemzeti jelentőségű munkát végez a magyar protestantizmus a haza érdekében? Az-e a mi jelszavunk is, hogy: „Vitám non mor­tem cogita" ? Eubulus. EGYHÁZ. Lelkószválasztások. A hertelendifalvai ref. gyüle­kezet, elhunyt lelkipásztora: Tomka Károly örökébe annak fiát: Tomka Károly angyalosi lelkészt hívta meg; — a péczeli ref. gyülekezet Murányi János bálványosi lelkészt választotta meg lelkipásztorává. Lelkészbeiktatás. A losonczi ref. gyülekezet f. hó 1-én fogadta kebelébe új lelkipásztorát: Sörös Béla, volt budapesti gyűjtőfogházi lelkészt. A beiktató isten­tiszteleten Antal Gábor püspök mutatta be az új lel­készt, a kit ezután Nagy Gedeon esperes iktatott be hivatalába, szép beszéd és az egyházi jelvények átadása kíséretében. Az új lelkész Zakariás 4: 6 verse alapján tartotta meg beköszönő beszédét, a melyben működése programmjává a békesség fejedelmének hirdetését és a

Next

/
Oldalképek
Tartalom