Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-07 / 2. szám

Gondolatok az év kezdetén. Ünnepek után vagyunk. Elmúlt a karácsony, az ő csodás, szeretetteljes varázsával, mely még a rideg, élettelen szívbe is belövelte az isteni szeretetnek egy halvány sugarát, vagy legalább sejtelmét annak, hogy az ember nem áll magára hagyatva a világgal folytatott harczában, hanem van valaki, a ki résztvevő szívvel kiséri küzdelmét, a ki mindenkor mellé áll, hogy a czél felé törekvésében gyámolítsa, segítse, előbbre vigye. Mennyi nemes szív nyílott meg ez ünnepben, hogy az isteni szeretet kinyilatkoztatását, Krisztust magába vegye; mennyien rebegték hálával, alázatossággal, de igazi boldogsággal: „Most már Uram! bocsásd el a te szolgádat békével, mert látták az én szemeim a te Üdvözítődet!". Áteveztünk az ó-éven, s révedezve állunk az újnak küszöbén. Ugy vannak sokan, mint a hajótörött, a kinek élete nem pusztult ugyan el a sülyedő hajóval, de nem is maradt más semmije, mint csupán az élet, a maga pusztaságában, sivárságában; a legtöbben pedig kétség s remény között tépelődünk: mit hoz a jövő? Beteljesedik-e az isteni igéret: Békesség a földön ? Megvalósul-e a sok jó kivánság, mely újév reggelén az egymással találkozók ajkairól ellebbent: Boldog újévet? Ha a karácsony békéje, s az év eltűntével mulandóságunk érzete töltené be mindenkor a szíveket : mennyire megváltoznék a világ áramlata! De az ünnepekkel eltűnik a béke és nyugalom is a szívekből, s befészkelik oda magukat a régi lakók: irigység, harag, önzés és szeretetlenség. És a békételenség, melyet a Krisztus földre és szívekbe szállása pár napra megszüntetett, ismét dúl tovább; az emberek különböző zászlók alá sorakoznak, hogy különböző bálványoknak szolgáljanak. Menn ' bálvány egyházi, állami és társadalmi életünkben! A legtöbb ember önmagát bálványozza, azt hivén, hogyha ő nem volna, helye üresen maradna, nem volna más, ki őt pótolni képes volna. Innen aztán az örökös harcz, a békételenség, mely a személyes érvényesülés képében dúl ember és ember között. A boldogság - kivánás helyét újra elfoglalja az önzés, ez a rettenetesen pusztító hatalom, mely másokkal nem gondolva, nem törődve, csupán egy czélt ismer: a maga hasznát és kész azokat, a kiket kevéssel előbb még testvéreiül fogadott el, letiporni, összetörni, csakhogy ő törjön előre, a magasba! Az érvényesülés, az előre törekvés harczában talán sohasem használtak oly piszkos, nemtelen fegyvereket, mint ma, a mikor mindjárt tolvaj, gazember és hazaáruló más előtt az, a ki nem arra a bálványra esküszik, a melyre ő, az egyedül igaz és becsületes ember az embervilágban. Az emberek között volt küzdelem mindig és lesz is. De a harcz fegyvereit be kellene vonni a szeretetnek ama gyógyító írjával, a mely az ütött sebet behegeszti; s a küzdők lelkét annak az indulatnak kellene eltöltenie, a mely az emberben nem gyűlölt ellenséget, hanem csak küzdő felet lát, kit a harcz hevében nem letiporni, hanem meggyőzni kell. A harcz tüze az ünnepek alatt nem aludt ki, de legalább szünetelt, annak nevében, a ki az égből békét, jóakaratot hozott a nyugtalankodó emberek közé. Legalább az ünnepek alatt magához vonta a békesség Fejedelme a küzdő, harczoló feleket, s kiárasztotta a szívekbe a szeretet amaz indulatát, a mely csak áldani tud, csak szeretni képes! Miért is nem marad meg a szívekben az a karácsonyi béke, a mely az ellentéteket megszünteti, a válaszfalakat lerombolja, a nyomort enyhíti, a harczban vett sebeket meggyógyítja, mely mindenkit testvérként tekint? Mert a karácsonykor szívbe szállt Krisztust kiüldözi onnan a világ és annak szeretete s elfoglalja helyét a testnek szerelme. Pedig mennyien özönlöttek a Krisztus bölcsőjéhez, melyből oly csodás fény, oly áldó melegség sugárzott a sötétségben bolyongó, a hidegben didergő emberiség felé! Feltűnnek előttem a zsúfolt templomok, az imaházakká alakított iskolatermek, melyek nem voltak képesek befogadni a karácsonyi béke után sóvárgó embereket. Látom, hogy mint váltja fel arczukon, az evangéliom hallatára, a szomorúságot a vidámság, az elcsüggedést a remény, a gyengeséget az erő és a bátorság, a nyugtalanságot a csendesség, a háborgást a béke. A Krisztus bölcsőjénél, az angyalok zengése mellett összeolvadnak a lelkek a mennyből kiáradott szeretetben s beteljesedik: Békesség e földön! Oh, de fájdalom! csak olyan a karácsony életünkben, mint mikor a háborgó tengerre olajat öntenek. A zúgás, az örvénylés elül egy pillanatra, de csak azért, hogy a másik pillanatban még nagyobb erővel ostromolja a tengeren hánykódó hajót. Olajcsepp, balzsamcsepp a karácsony csendes békessége is életünk háborgásai, örvénylő hullámzásai között. De fájdalom! mint a víz az olajat be nem veszi, úgy a mi bűnös lelkünk sem veszi be azt a szeretetet, mely a Krisztusban testet öltött, s ha karácsonykor s az esztendő utolsó napján talán megcsillapodik is, de meg nem nyugszik s újra kezdődik pusztító háborgása. Óh! bárha a lefolyt szent ünnepek s a megújult esztendő megújíthatnák lelkünket! Vajha