Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-03-04 / 10. szám

osztályoknak a felsőbbekkel való összeütközése onnan ered, mert az az első és főparancsolat: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! ma már nagyon is feledésbe ment. Az emberek önzők lettek úgy alant, mint fent; nem erkölcsi czélok, hanem az anyagi haszon vezeti őket, és a haladás nevében gázolják agyon az erősek és hatalmasok a gyengéket, a kis embereket. Nem csoda aztán, ha a hitében ós erkölcsi érzületében különben is megingott munkásosztály viszont vak dühvel támad nem egy helyt a társadalmi rend és annak képviselői ellen". (Bernát Istán.) Bármi legyen is azonban oka ós eredete a mindenfelől nyilvánuló elégedetlenségnek, a baj — sajnos —megvan s keresnünk kell az orvosságát kölcsönös jóakarattal és higgadtsággal. Mint minden egyéb erkölcsi vagy anyagi bajnak, ennek a most felfakadt sebnek is az orvosságát keressük mint keresztyének mindenekelőtt vallásunk szent könyvében, a Jézus evangéliomában, s vegyük abból ez alkalommal fontolóra azokat az igéket, melyeket a íilippibeliekhez írt levélből felolvastam: „Ne nézze kiki stb." * * * „Ne nézze kihicsak a maga hasznát!" mondja a nagy Mester nevében ós szellemében az apostol. — Hogy a földi röghöz kötött embernek a maga hasznát, a maga érdekét is kell nézni és keresni: erre tanítani és nógatni természetesen senkit sem kell. Önmagunk szeretete úgyis a vérében, természetében van minden embernek ; és épen az a baj, hogy az emberiség nagyrésze mindig és mindenütt csakis azt az édes ént s annak a javát, érdekét tekinti. Ezt a mai nyelvszokás önzésnek nevezi. Ez az önzés vagy önérdek okozza a világon úgyszólván a legtöbb bajt; mert az olyan, mint például a tűz, mely a míg szobánkat melegíti, áldott dolog, mihelyt azonban a ház fedelébe kap, veszedelmessé válhatik. A mai társadalmi bajoknak is jórészét — azt mondják a mai állapottal elégedetlenek — első sorban a vagyonosabbaknak, a gazdagoknak ez a túlságba vitt önzése okozza. Hát annyi kétségtelen, hogy a jobb módban, előkelő állásban élők — határtalan önzésüktől vezettetve — minden időben hajlandók voltak arra, hogy csak a maguk hasznát nézzék s hogy meggazdagodásuk érdekében minden lelkiismeretfurdalás nélkül lehetőleg kizsákmányolják és elnyomják az alájok rendelteket, — Krisztus előtt mintegy ötszáz esztendővel — mint olvassuk a történelemben — 18 ezer római lakos hagyta el a várost, mivelhogy helyzetük a felsőbbrendűek önző és igazságtalan eljárása miatt már rendkívül nyomasztóvá vált. A római tanács a nép egyik kedvelt emberét küldte hozzájok, a kinek sikerült nemsokára kibékíteni őket, azzal az ismeretes mesével, mely rövidre fogva ekkópen hangzik: Egyszer a kenyérkereső kezek ós a dologban fáradó lábak fellázadtak a henye és csak emészteni tudó gyomor ellen és megtagadták tőle a táplálékot. Hajh, de csakhamar rájöttek, hogy ilyen módon ők maguk is elpusztulnak, s még idejében észretérvén, újból dolgozni kezdtek a közös javukat eszközlő gyomor számára tovább. — Ennek a mesének igazságát jó lenne megszívlelniük ma is az alsóbb renden lévőknek úgy, mint a felsőbbeknek: hogy ne nézné kiki csak a maga hasznát, hanem a másokét is, s hogy meggondolnák, miként egyik a másik szolgálata nélkül, mindannyian pedig a közjólét előmozdítására hivatott polgári társadalom nélkül meg nem élhetnek. A Krisztus vallása, a hol azt befogadták, nagyban mérsékelte, de teljesen még sem szüntette meg a bőségben élők önzését, kapzsiságát. Legvilágosabban látjuk ezt a Jakab apostol leveléből, a ki az ötödik részben egész felháborodással kiált fel: „No immár, ti gazdagok, sírjatok jajgatással, a rátok következendő nyomorúságaitokon. Imé a munkásoknak bére, kik tartományaitokat megaratták s melyet ti csalárdsággal visszatartottatok, égre kiált és az aratók kiáltásai a seregek Urának füleibe eljutottak." És Jézus is, a gazdagról és a szegény Lázárról mondott evangéliomi történetben, nyilván a testvéri szeretet és részvét nemes indulatait kívánta fölkelteni a gazdagok szivében, s mintegy utat mutatott arra, hogy e gyarló földi életben kikerülhetetlen bajokat és szenvedéseket mily könnyen meg lehetne gyógyítani önzetlen jó akarattal, odaadó felebaráti szeretettel. Távol legyen tőlem, hogy innen e szószékről, vagy bármely más helyről a gazdagok, a felsőrenden lévők ellen türelmetlen vagy szeretetlen hangon szóljak. Én jól tudom, mit mond bölcs Salamon (Péld. 22, 2.): „A gazdag és szegény összetalálkoznak, mindkettőt pedig az Űr szerzi". Gazdagok és szegények mindenkor voltak, mindenkor lesznek az emberi társadalomban; ez Isten rendelése. Ám „Az igaz boldogság nem áll ebben: Mennyi földi jó van kezemben; Mert az mind elmúlik : Megelégedés, kegyesség, Ez az igazi nyereség." . . . Nem ért tehát senki félre, ha azt mondom, hogy valamint van olyan szegénység is, melyet maga szerez az ember magának, viszont van olyan gazdagság is, a mely nem Istentől, hanem az ördög csalárdsága által vagyon s csak ördögi czéloknak szolgál. Sokan vannak ma is, kik embertársaik megkárosításával, minden jog és igazság lábbal taposásával szerezték és szaporítják vagyonukat. És sokan vannak, kik míg maguk bársonyba és bíborba öltözködnek s mindennap vígan laknak, mint az evangéliomi gazdag, addig a földhöz ragadt szegények, a sorssújtotta Lázárok számára nincs egyetlen résztvevő szavuk, egyetlen falat kenyerük sem, és nem is gondolnak arra, hogy Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le, s hogy a kinek több adatott, több is kívántatik attól. Mindezen jogtalanság, önző és igazságtalan cselekedet és szűkkeblűség szüli aztán a mostoha sorsúak keblében azt az elégedetlenséget, mely nem éri be ma már a csendes panasszal, hanem itt-ott hangos kitörésben nyilvánul s mely, sajnos, igen alkalmas arra, hogy a társadalmi békét megrontsa. — Az orvosság itt nem lehet más, mint a mit az apostol ajánl: „Ne nézze kiki csak a maga hasznát, hanem minden a mások hasznát is nézze".