Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-01 / 1. szám

azon szűkebb egyházi körnek, a nagykőrösi egyháznak élt, melyben soha nem csalódott, mely őt szerette, tisztelte életében, áldani fogja poraiban is; viszont a melyet szeretett ő is utolsó lehelletéig s szeretete felől végső napjaiban is jelentékeny alapítványával (közel 60,000 kor.) s nagybecsű könyvtárának a körösi főgimnázium és tanítóképezde részére való hagyományozásával, maradandó bizonyságot tett. Szólhatnék róla, mint nagykőrösi lelkészről is, hiszen —- bár távolról — ismertem itteni működését, itt szerzett érdemeit is; de szóljanak helyettem azok, a kik éveken, évtizedeken át közvetlen közelében éltek a boldogultnak, kik közelből látták az ő működésének áldásos eredményeit, kiknek még füleiben hangzanak s kiknek szíveiből még évek multával is visszhangzanak az ő katedrai ékes beszédei. Valóban megható, kivált manapság, a mikor hazai társadalmunk minden rétegében az emberek botránkoztató módon egymást szidják, piszkolják, gyanúsítják az érdemnek, becsületnek még a foszlányát is tépik, szaggatják egymás nyakáról: megható az az összhangzó nyilvánulása a tiszteletnek és szeretetnek, melyet a nagykőrösi egyház és a város közönsége egyénenként és testületenként feledhetetlen lelkésze iránt tanúsított, s a mint felőle a nagykőrösi közlönyök nyilatkoztak. A haláleset bekövetkezte után tartott egyháztanácsi ülésben volt lelkósztársa, Patonay Dezső, ki mint nagykőrösi származású, kora gyermekségétől kezdve közelből ismerte a boldogultat, így nyilatkozott róla a többek között: „Az ő halála közös gyásza mindnyájunknak, s az ő koporsója felett a részvétnek, a hódoló tiszteletnek, az őszinte kegyeletnek oly magasztos és szent érzelmeivel állunk meg, mint talán egyházunk és városunk egyetlen polgára felett sem. Igen, mert ő mint gyülekezetünknek 45 éven át lelkipásztora és vezére, nagy lelkének drága kincseit oly mértékben áldozta egyházunk, iskolánk és városunk javára, hogy annak nyomai minden téren észrevehetők, s nincsenek alávetve a feledés és mulandóság hatalmának. Nagy szónok, mély elméjű tudós, kiváló kormányzó volt egy személyben. Méltó társa a Török Páloknak, a Fördősöknek és Dobosoknak. Pródikácziói, beszédei gazdag forrásból táplálkozván, mindig a tudomány, a keresztyéni műveltség legmagasabb fokán állanak. Szebben, érthetőbben, világosabban szólni és tanítani aligha tudott más, mint ő, a tudós és nagy szónok. Rögtnözött gyűlési szónoklatai a művészet remekei. Tudományos munkálkodása az ország határain is átcsapott, s a megtámadott magyar prot. autonomia érdekében franczia nyelven tartott felolvasásaival nyeri meg a művelt külföld érdeklődését ós védelmét." Egyik nagykőrösi lap vezető czikkében így jellemzi az elhunytat Danóczy Antal tanár, a ki szintén gyermekkora óta tanuja volt Filó Lajos működésének: „Filó Lajos példa, mintakép és ideál volt. Nagy elme, melynek körvonalait Kálvin lelkének fénysugarai aranyozzák meg. Erős, ideálokért lángoló szív, melynek mélységeiben szelíden pihent a „rejtett kín" is, az a rejtett kín is, amely — másnál — „bezárt kemenczeként a rejtő szívet hamuvá égeti". Verőfényes, tiszta lelkület, mely előtt „nyomorú a csillogó vágy s áldott, ki szerény tetszéseként fűszerezi csendes életét". A bibliának s a modern tudományosságnak minden eszközével felfegyverzett műveltség, melyből egy vonás az egyházi atyákra, egy másik a hitjavítás bajnokaira emlékeztet. A kételkedés és tagadás táborával szembe szálló hit, mely diadalmasan nyitja fel a Krisztus lezárt koporsóját, . . . Az élő szónak ura és fejedelme, a ki korlátlan hatalommal uralkodik érzelmek és indulatok, feltörő szenvedélyek és szunnyadó vágyak felett. . . . Egy félszázad nemzedékének csodálata, szinte kimagyarázhatatlan tisztelete kiséri minden szavát . . . Ha szól, az ő szava a legszebb; ha tanít, az ő tanácsa a legbölcsebb; ha sebbzett sziveket gyógyít, az ő vigasza a legenyhítőbb." De nemcsak egyes tisztelői nyilatkoztak így az elköltözöttről, — hisz különben is kinek ne akadna dicsérője, legalább halála után; de szép tanúságát adta az elköltözött lelkész iránti mély tiszteletének, igaz szeretetének Nagykőrös egész közönsége, felekezeti különbség nélkül. Ennek feltüntetése czéljából ide igtatjuk kivonatban az egyik nagykőrösi lapnak a decz. 13-án végbement temetésről hozott tudósítását: Ennél a temetésnél — mondja a tudósítás — meghatóbb ós impozánsabb alig történt valaha városunk határában. A koporsót a ref. tanítók délután 1 órakor szállították át a templom előcsarnokába, a hol ravatalra helyezték. A templom belsejében a szószék, az úrasztala s az első padsorok gyászfátyollal voltak befödve. Fél 2 órakor nyitották fel a templomajtókat s attól kezdve valóságos népvándorlás indult meg. A város külső képén is érezhető volt a gyász hatása, mert úgy tetszett, mintha országraható nagy ünnepet ült volna az egész város. A hivatalok és testületek tömegesen képviseltették magukat. Majdnem az egész városi tisztikar megjelent. A róm. kath. egyházat a plébános és a káplán, az izraelita hitközséget két előljáró képviselték; a helybeli méntelep képviseletében Némái ezredes jelent meg. A főgimn. és tanítóképezdei tanári kar és tanítói testület testületileg jelent meg. Ezeken kivül ott volt minden számottevő kör és egyesület képviselete s társadalmi életünk valamennyi közismert alakja. Két órakor már annyira megtelt a templom, hogy egy talpalatnyi terület nem maradt üresen. Igen nagy volt azoknak száma, a kik nem juthatván be, az utczán várták végig a temetési szertartás bevégződését. A dunamelléki egyházkerületet Petri Elek ós Szőts Farkas képviselték,* a theol. akadémiát pedig B. Papp István theol. tanár, a theol. akadémiai ifjúságot Losonczy Lajos szenior és más két hallgató. A szomszéd * Baksay Sándor püspök úr, kit az egyháztanács a templomi beszéd tartására kért fel, egészségi okokból nem vehetett részt a temetésen. Darányi Ignácz főgondnok úr táviratilag fejezte ki részvétét.