Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-01 / 1. szám

tekintetik. Nem akarjuk lekicsinyelni azt a mentő munkát, a inelyet nálunk az állam végez, hiszen nem is említve a kisdedek, árvák gondozását, nálunk még az ifjúsági egyletek felállítását, a mértékletességi ügy terjesztését, a vakokról, siketekről s egyéb betegekről való gondoskodást s több más ilyen szeretetmunkát teljesít az állam, a melyet máshol a ker. egyházak és egyháztársadalmi egyesületek végeznek. És hadd mondjam el itt azt, hogy a róm. kath. egyház milyen előnyben részesül ezen szeretetmunkában mi felettünk az által, hogy míg mi, eddig legalább csak egyetlen egy kórházat tudunk ellátni az ápoló szeretet munkásnőivel, addig a róm. kath. egyház az állami és megyei kórházakban s más intézeteknél gazdagon arat apáczái által ott, a hol nem is vetett. Azok, akik a belmisszió iránt nem valami jó, sőt ellenséges indulattal viseltetnek, kétféle forrásból merítik azon érveket, a melyekkel ennek szükségessége ellen argumentálnak. Egyik ellenvetés, hogy nálunk nincs szükség beimisszióra, vagyis semmiféle különálló szövetkezésre, mert azon feladatokat, a mélyeket a belmisszió programmjául kitűzött, meg lehet oldani magában az egyházban, meg lehet oldani azon eszközökkel, a melyek az egyháznak, mint szervezett testületnek rendelkezésére állnak. Hát bizonyára az ideális állapot az volna, ha az egyház a neki adatott erőknél fogva felébredve feladatának és felelősségének teljes tudatára és tagjaiban annyira ébren tudná tartani a kölcsönös felelősség elvét, az egyetemes papsággal járó kötelességérzetet, hogy a maga egészében ós egyedeiben a szó valódi értelmében hit- és szeretetközösség lenne. De a szomorú tapasztalat igazolja, hogy az egyház minden időben s így most is messze elmarad ezen ideális állapottól s hogy az organizált egyházban nincs meg mindig az a készség, hogy a maga teljes apparatusával akczióba lépjen a mutatkozó bajok ellen. De másfelől az is bizonyos, hogy mint a külföldi egyházak körében, úgy nálunk is vannak olyan bajok, a melyekhez az egyház a maga hivatalos orgánumaival nem is tud odaférkőzni s így szükséges, hogy ő maga hívjon segítségül olyan tényezőket, a kikben felébredt az ellenállhatlan vágy, hogy tegyenek valamit a szellemi és testi szenvedések gyógyítására. Külföldön, mint láttuk, az egyház elmulasztotta ezt és különösen eleinte szinte ellenséges indulattal viseltetett a belmisszió iránt. De változott, javult ott is a helyzet, mert az egyházak belátták, hogy a belmissziónak vagyis a helyes irányban vezetett önkéntes evangéliumi keresztyén szövetkezeti 'hunkának nem bomlasztó, hanem összetartó és egyházépítő hatásai vannak, belátták, hogy épen a munkásszeretet SLZiy ti mely az embereket közelebb hozza egymáshoz és együttesen a Krisztus testében. És ez természetes is. Az egyháznak mindig voltak és vannak beteg tagjai és a helyesen vezetett szeretetegyesületek nem hogy elfordulnának ezért az egyháztól, hanem annál nagyobb szeretettel fordulnak ehhez, készek lévén a Krisztus szenvedésének maradékát is elszenvedni a szenvedő testért, az egyházért. És említsem-e azt, hogy a belmisszió terén elvégre sokszor experimentálásról is lehet szó, arról t. i., hogy nem helyesen állapítjuk meg a diagnózist és nem a kellő gyógyszert alkalmazzuk mindjárt. Erre az experimentálásra az egyház, mint ilyen, nem minden esetben vállalkozhatik annak veszélye nélkül, hogy doxáján csorba ne essék. Egyháziasnak kell lennie a belmissziónak, ez az, mit tanulság gyanánt levonhatunk a mult és a külföld példájából. Első sorban az egyháznak kell nevelnie alkalmas tényezőket mindama munkára, a mely a belmisszió feladatát képezi, vagy ha ilyeneket már készen talál, a már kipróbált eszközöket és munkákat a lehetőségig be kell soroznia a maga fegyver- és gyógytárába. Mert nem közönyös dolog ez;

t. közönség, sehol, de különösen nálunk. Az egyháznak mindenütt s nálunk is vannak versenytársai a munkásszeretet gyakorlásában, itt van az állam, és itt van az emberi társadalomnak azon része is, a mely közönnyel, sokszor gyűlölettel fordul el a keresztyénségtől. Már most mondhatnánk, humanitás szempontjából, mindegy bárki gyakorolja a szeretet mentő munkáját, a fő az, hogy gyakoroltassék és a szenvedő felemeltessék. De nem egészen mindegy az a szenvedő gyermekre nézve, hogy kinek ölére hajtja le lázas fejét, az édesanyáéra-e, vagy egy más idegenére. Az egyháznak ki kell tárnia melengető keblét minden szenvedő számára és viszont a belmissziónak oda kell törekednie, hogy hozzá vezessen minden tévelygőt. B. Pap István. (Folytatása következik.) KÜLFÖLD. Németországi egyházi szemle. Az „Evang. Buncl" mult évi nagygyűlését okt. havában több napon át, Wintzingerode gróf elnöklete alatt, Hamburg városában tartotta meg. A gyűlésen Meyer zwickáui szuperintendens „A protestantizmus helyzetéről a német birodalomban", Richter schwanebecki lelkész „A világkereskedelem és világmisszió egymáshoz való viszonyáról", Wolf strassburgi lapszerkesztő „A protestantizmus helyzetéről Elszász-Lotharingiában", Fickenscher fürthi lelkész „Az Evang. Bund feladatáról a protestantizmus jelen helyzetével szemben" s Nippold jénai tanár „A protestantizmus nemzetközi helyzetéről" tartott felette érdekes és tanulságos előadást. E kérdések nagyon korszerűek s méltók az evang. szövetség czéljához és feladataihoz. Nippold előadása többi között az összes pápaellenes keresztyén vallásfelekezetek szövetkezésének szükségességét sürgette, Róma folyton terjeszkedő uralmával szemben. A szövetség hamburgi gyűlésén több mint 3000 ember vett részt, s Hamburg összes prot. templomaiban tartottak istentiszteleteket. A szövetség évi jelentését Witte titkár terjesztette elő, a melyből megtudjuk, hogy ma már 300,000 tagja van, s főleg