Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-10 / 50. szám
nagy részének felfogása szerint nem volt egyéb, mint a nemzeti szokásoknak és hagyományoknak az életben és az istentiszteletben való megőrzése. A zsidók és pogányok között valami áthidalhatlan mélység tátongott. Csak annak lehetett reménye a jövendő üdvösségre, a ki magát egészen a törvényeknek szentelte. Milyen szigorúan megtartották az étkezés, mosakodás és a szombatnap megszentelésére vonatkozó törvényeket! Milyen pontosan elmondották mindennap kétszer: Halljad Izrael, az Úr, a mi Istenünk, egyedüli Ur! — és: Szeressed a te Uradat Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. És lealázó bűnnek tartották, ha férfiak, nők, gyermekek nem mondták el reggel, délben, este azt a 18 dicséneket, a melyek ekként kezdődtek : „Légy áldott Urunk, Istenünk, apáink Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene, nagy, hatalmas és rettenetes Isten, legfelségesebb Isten, a ki gazdag kegyelmet osztogatsz és teremtesz minden dolgokat, megemlékezel az atyáknak tett kegyelmi ígéretekről és hozol szabadítót azok fiainak, szent nevedért, merő szeretetből!" Milyen buzgón fohászkodtak ezren meg ezren, nap-nap után! Jöjjön el országod, a szabadítás országa, a legfőbb dicsőség országa! A bőjtölés csak az engesztelési napon volt kötelező, törvény szerint; azonban a különösen hevesvérű hazafiak, a nép bűnei feletti szomorúságból, böjtöltek minden hétfőn és csütörtökön, mivel ezek a bűnök késleltették és tolták ki a várakozás szomorú napjait, ós böjtöltek abban a reményben, hogy Isten emez önkéntes böjt kedvéért együtt fog érezni elnyomott és megvetett szolgájával és véget vet minden nyomorúságának. Világos dolog, hogy ezen kegyes gyakorlatok alkalmával semmi súlyt sem fektettek az érzületre; elégnek tartották, ha merev katonai engedelmességgel eleget tettek a szent szabályzatoknak. Egy elfogulatlan tanú, Pál apostol tesz bizonyságot az azon korbeli zsidókról, hogy azokban megvolt az Istenhez való buzgóság, de nem értelemből. Mindezek mellett is a viszonyok nem változtak; a gőgös, rideg rómaiak megalapították uralmukat és Izrael népe kénytelen volt beletörődni abba, hogy ő épen olyan, mint a legmegvetettebb népek akármelyiké. Milyen szerencsétlennek érezte magát a nemzet, milyen nehezen viselte az idegen uralom igáját, milyen fájdalmasan izgatták azok a remények, a melyek sehogy sem akartak teljesülni! Izrael népe már az előző századokban közel állott ahoz a veszedelemhez, hogy megelégedjék a puszta külső istentisztelettel, megőrizze a kegyesség mázát, szívét azonban átengedje a vad íizelmeknek és a nemzeti sajátosságok mellett elfelejtse az erkölcsi világrend örök, egyetemes követelményeit. Ennek a veszedelemnek csodálatos bátorsággal állták útját a próféták, a bölcs és szent hazaszeretet eme felülmulliatlan példaképei. Ezek a maguk követelései között az egyetemes emberit állították előtérbe; olyan morált prédikáltak, a mely az emberi életnek mindenütt és minden időben méltóságot és fenséget kölcsönöz. Majdnem modernül hangzik Mikeás prófétának eme kijelentése: „Megjelentette neked, óh ember, mi legyen a jó és mit kiván az Úr te tőled. Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és alázatosan járj a te Isteneddel." Az engedelmesség jobb az áldozatnál — mondja Hózseás. Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat — mondja Jóel. Egyértelműleg követelik a próféták az igazságot, irgalmasságot, a tiszta szívet, új lelket. Ép azért nem lehet meglepő, ha Izraelben a tiszta kegyesség is nemzedékről-nemzedékre fenmaradt; az a kegyesség, mely határozó értéket tulajdonított az egyetemes emberi erényeknek, a mely Isten előtt nem kötötte magát a nemzeti kiváltságokhoz, hanem a vele való közvetlen, igénytelen és meleg életközösségben tapasztalta az Isten fegyelmezését és találta fel a maga békességét. Az emberi szív emez, egyazon örök szükségeit felölelő kegyességnek bizonyságait ott találjuk a Zsoltárok jó részében, a Példabeszédekben, a Jób könyvében, az ó-testamentom eme kiválóan szellemeá tanítói irataiban. Azok a szerény és alázatos emberek, a kikről azt mondja a zsoltár, hogy békességesek e földön, a Jézus idejében is szép számmal voltak találhatók és pedig inkább a falvakban, mint a városokban. Ezek nem lázas türelmetlenséggel, hanem mély és igaz bensőséggel várták Izrael üdvét, figyelve az atyák szent Ígéreteire, de feltárva egyúttal szívüket a természetben megnyilatkozó isteni bölcseségnek, meg az emberi életben nyilvánuló isteni jóságnak és kegyelemnek folyton meg-megújuló kijelentései előtt is. Ezekhez tartoztak kétségtelenül a Jézus szülei és testvérei is. Furrer K. után Ruszkay Gyula. (Folytatása következik.) KÖNYVISMERTETÉS. Apologetika. Irta Eröss Lajos, előbb a kémeri, földesi s püspökladányi református egyház lelkipásztora, majd tlieol. akad. tanár Debreczenben. Ára kötve 8 korona. Debreczen. Kiadja Hegedíís és Sándor, előbb László Albert és Társa könyvkiadóhivatala. 1—356 1. Érdekes mindenekelőtt az „Előszóban" szerzőnek az a vallomása, mely rávilágít e mű életrekelésének körülményeire. Gyakorlati lelkész volt másfél évtizeden keresztül, mely időnek lefolyása alatt közvetlenül szemlélte a néplélek megnyilatkozásait. „Tapasztaltam, — így szól őmaga — hogy ott, a hol a száraz dogmatikumok és moraliák semmi vonzó és építő erővel nem bírnak, sőt a legtöbbször elriasztanak: a vallásbölcsészet problémái apologetikus irányú bonczolgatását az emberek még ma is szívesen meghallgatják s azok felett szeretnek szót váltani. Ezokáért az én igehirdetésem és belmisszióm egyik fegyvere, lelkipásztorkodásom egész ideje alatt, állandóan az apologetika volt, s mikor ezelőtt 6 esztendővel sorsom, az isteni akarat útmutatása szerint, a theologiai tanári katedrához vezetett, feltettem magamban, hogy erre a tudományra, mint a dogmatikával különben is szoros és 99*