Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-05 / 45. szám

Mert az mégis csak igazán tűrhetetlen állapot, ha egyes egyházmegyék vagy egyházkerületek igazgatásában résztvesznek s a jámbor hívek vallási ügyeiben döntőleg ítélnek olyanok, kik arról, a mivel a református egyháziasságnak tartoztak, annak idejében megfeledkeztek; a kik csak akkor emlékeznek arra, hogy ők is református szülők ivadékai, a mikor ez egyház által nyújtott s mindig nagyrabecsült díszt és állást lehet elfoglalniok, ellenben megfeledkeztek arról akkor, midőn életsorsukat házastársukhoz fűzve, az a kérdés állott elébük, munkálják-e vagy ne őseiknek a küzdelmekben kimagaslott életfájának egyházunk részére fennmaradását, virágzását. Nézetem szerint, szent vallásunk nyújtható minden előnyeiről lemondtak már akkor, midőn annak velük szemben formált követelményeit figyelembe nem vették, elmellőzték. Hiszen van egyházmegyénk, melynek számos világi tisztviselői közül alig egy pár nem él vegyes házasságban, kiknek leánygyermekei a református vallás ellen való gyűlöletben növekednek fel s lesznek a pápista vallás fanatikus hívei. Sőt van,egyházmegyei gondnok, ki mint ilyen, leendett mindkét nemű gyermekeit a pápista egyház részére kötelezte el. Hát ezek nem úgy egyházi tisztviselők-e, mint az a szegény tanító vagy tanár? Hát külön törvénye legyen-e a nagyoknak és kicsinyeknek? Ez nem lehet! Ez minden igazság és következetesség arczul csapása lenne! Legyen hát a zsinat következetes önmagához s az egyszer elfogadott elvet vigye keresztül az egész vonalon. Szilárd meggyőződésem, hogy ezzel nemcsak a következetesség parancsát teljesíti, hanem* egyházunk — mai időben legvérzőbb és legveszedelmesebb — sebére tölt gyógyító balzsamot, s a vegyes házasságoknál a gyermekek eligérésével, vagy azok vallásával nem törődés által szenvedett iszonyú veszteségeink, vereségünk elé von gátló, védelmező falat. Es ez a zsinatnak most már elutasíthatlan, szent kötelessége. Morvay Ferencz, zsinati póttag. TÁRCZA. Ének a magyar gályarabokról. A budapesti rof. theolognsok reformáczió-ünnepélyén szavalta a szerző. A nemes harczot megharczolták Es hívek voltak mindhalálig. A test megtörhet, porba hullhat, Ha a lélek Istenhez vágyik. Nyugosznak ők, hisz hamvok is rég Belevegyült a síri rögbe ; De leikök él, felénk ragyogva, Es élni is fog mindörökre. Kik voltak ők'? Ne kérdje senki. Csak nézzetek a keresztfára: A leghívebbet, legszentebbet, A Megváltót vonták reája. Ok tiszták voltak, mint a harmat, Mely napsugáron száll az égbe, S a szenvedés, a kínhalál lett Sok ártatlan jutalma, bére. Rabszíjra fűzve ostorozzák A hitlenek a hivők sergét. S kiben az Úrnak lelke sóhajt: A rabnak vér borítja testét. Erőtlen vén el is hanyatlik, Tovább nem bírja már az aggkor . . . Oh irgalom az Úr nevében! Add el hited ! —- Nem ! — Halj meg akkor! Mint harcz ttizén, a poklok árján El-eltnarad egy-egy a sorból Fagyasztó szél sír át a tájon, Tovább-tovább! — Es sújt az ostor. S a messze ködben feltűnik már Gyötrelmeiknek új tanyája: Mint árny olt várja őket Nápoly vizén a szörnyű gálya. Oh égető nap, égetőbb kín, Mely testök, lelkök fojtogatja! Evezz ! — A vészmadár sikoltoz, Üvölt a bősz elem haragja. Az orkán bömböl . . . Hisztek-e még? Hiszünk! Legyen bár itt a végünk! . . . S a vészviharban zeng az ének: „Az Isten a mi reménységünk." Es rajtok nem győzött az ármány, Bár rájok fente fegyverélét. Megszentelé az Úr szerelme Szívöknek minden csöppnyi vérét. S a szenvedés sem volt hiába, A léleknek ezer siralma: Abból fakadt a hit virága, Az örökélet diadalma. Példájok int. Fiak, leányok, Utódai a hős apáknak: Maradjatok ti is erősek, Hitért, hazáért halni bátrak. Mert szent hitünkkel egybeforrott Honunk szerelnie száz viharba' . . . Magyar kebel, magyar szív, lélek Hitét, hónát meg nem tagadja. Baja Mihály. 89*