Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-01 / 1. szám

iskola felállításába a két erős liitfelekezet nem menws bele, a számra nézve kicsi ev. ref. egyház papjával taníttatja a 25, vagy mondjuk a 29 gyermeket. Harmincz növendéke nincs, s így államsegéllyel tanítói állást nem szervezhet, maga erejéből pedig arra képtelen ; a másik két felekezet iskolájába nem küldheti a gyermekeket, mert azok növendékei külön-külön is oly nagy számmal vannak, hogy a tanteremben tisztességesen le sem tudnak ülni. Az ev. ref. egyház lelkésztanítója pedig első sorban pap, s mennie kell nagymennyiségű szórványaiba, most temetni, majd esketni és keresztelni, — a mi, természetesen, az oktatásnak nem lehet előnyére. Helyén való-e ilyen esetben, ilyen községben a §-hoz ragaszkodni? Szerintem nemcsak az egyháznak, hanem az államnak is kötelessége, hogy a gyöngét segíteni törekedjék, hogy a törvény betűi fölé emelkedve, ilyen esetekben kivételt tegyen. Még egy példát! Ott van egész Felső-Baranya a maga kicsinyke gyülekezeteivel, s ott van épen Kis-Szentmárton szomorú esete, a mely foglalkoztatta már az egyházmegyét, az egyházkerületet is, de minden eredmény nélkül. Ez a kicsinyke kis gyülekezet, melynek összes népessége, örege, apraja együttvéve sem üti meg a 300-at, s a mely akkora távolságra fekszik a szomszédos falvaktól, hogy gyermekeit azok iskolájába nem küldheti, kénytelen maga gondoskodni azok oktatásáról. Gondoskodott is, a míg bírta, hol úgy, hogy lelkésze volt a tanító is, hol pedig úgy, hogy tanítót tartott; de majd leroskadt a nagy teher alatt. De meghozatott a tanítói fizetéskiegészítésről szóló törvény, s a kis gyülekezet papja, esperese, püspöke mindent elkövettek, hogy a törvény segedelme által tanítót adjanak neki. Kimutatták, hogy a mindennapi tankötelesek száma meghaladja a törvényben megkövetelt 30-at egynéhánnyal, s hogy a községben sem állami, sem községi iskola nincs, s nincs a közelben sem, a hova a gyermekeket elhelyezhetnék, — tehát igényök lehet az állami segítségre. Ámde jött a tanfelügyelő s miután az iskolahelyiséget nem találta megfelelőnek, kijelentette, hogy az államsegély kiutalványozása iránt csak akkor teheti meg a lépéseket, ha a gyülekezet megfelelő iskolahelyiségről és tanítói lakásról gondoskodik. A gyülekezet belement ebbe is. Még tovább erőltette magát s felépítette a kívánt iskolát és tanítólakást, csakhogy tanítót kaphasson. Kapott is végre, s megvolt az öröm. De ez az öröm fordult rövid idő alatt nagy szomorúságra. Olyan korosztályok következtek pár év múlva, a melyek még meddőbbek voltak, mint a megelőzők, s a 35—32 mindennapi tanköteles gyermekek létszáma leszállott 30-on alól, s alól van azon 4—5-tel még ma is. S mi történt ? Érvényesült a törvény szigora : megvonatott az államsegély, s mivel a gyülekezet a maga erején a tanító fizetését pótolni nem tudta, az lemondott s a kis gyülekezet tanító nélkül maradt, nyakában azzal a nagy teherrel, a melyet az iskola és a tanítói lakás építésével kénytelen volt magára venni. Nem szomorú példa-e ez ? S még hányat lehetne ilyet felhozni? Az adóval és más terhekkel küzdő ev. ref. kis egyházak vájjon nem érdemelnének-e meg az államtól ilyen esetekben olyan segélyt, hogy rendes tanítót tartva, a közoktatás és nevelés szent ügye kárt ne szenvedjen?! Bizony az államnak, ha helyesen arra törekszik is, hogy megvonja támogatását az olyan iskoláktól, a melyekre a népoktatás érdekében nincs szükség, másfelől meg kötelessége kell hogy legyen, hogy olyan esetekben, mint a melyeket felemlítettem, segítséget nyújtson a kicsiny és a terhek alatt roskadozó gyülekezeteknek. Hiszem is, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr a javaslatnál tekintetbe veszi az ilyen kivételes körülményeket s meg fogja tenni a kellő módosításokat, hogy kis, erőtlen egyházaink iskolái is megnyerhessék az állami támogatást! Keresztesi Samu. TÁRCZA. A szoeziálizmus és a vallás. A szoeziálizmus, mint az individualizmus ellentéte, a társadalom minden rétegét valóban egyforma jogokkal akarja fölruházni, közintézményekkel mindenkinek egyformán lehetővé tenni, hogy eszét fejlessze, tehetségét és munkabírását érvényesítse s hogy szabad és boldog legyen. Azt akarja, hogy az emberek természetes különbségein kivül mesterségesek fel ne állíttassanak, hogy az egyes ember érdeke ne ütközzék össze embertársai, különösen az azonegy hivatásúaknak érdekével, s hogy nyert hasznunk, kivívott eredményeink, sikeres munkálkodásunk a társadalom minden tagjának szolgáljanak előnyére és örömére. A szoeziálizmus e szerint igazán ellenkező irányban halad, mint a liberálizmus, s a szocziálista azért tartja a burzsoát leggonoszabb ellenségének, mert ez ragaszkodik leginkább a liberalizmushoz. Hogy nincs helyes ok nélkül, a mit a szocziálizmusnak ideális czélul kitűztek, arról meggyőződhetünk különösen, ha látjuk, hogy hazánk földjének dús termékenysége daczára, mely tízszer annyi embernek, mint a mennyien vagyunk, adhatna bőségesen kenyeret, soknak közülünk nincs betevő falatja; hogy sokan, kik örömest dolgoznának, nem kapnák munkát, jóllehet sok a tennivaló nálunk; hogy a nép nagyobb része egy kisebbségtől vezettetik és kizsákmányoltatik ; hogy a tömegnek nevezett nép nem önnön erejéből szervezkedik, nem is képez szerves egészet, a kivívott kulturában alig részes, ennek áldását, szépségét, igazságát nem ismeri. Erkölcsileg nem öntudatos, szellemileg elmaradt és függő, anyagilag koldusbothoz kötött, — ilyen a nép többsége. Hogyan véli a szoeziálizmus czélját elérhetni? A reform-szocziálizmus, melynek programmja korántsem azonos a szocziáldemokratákéval s melynek tanait nagynevű tudósok fejtegették és vallják, mindenekelőtt azt kívánja, hogy szabad legyen a föld, mindnyájunknak