Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-29 / 5. szám

törvényben kimondatnék, hogy az egyházközségek költségvetésükbe kötelesek beállítani lelkészeiknek és tanítóiknak törvényileg megállapított minimális fizetését; a minek következménye az volna, hogy megszüntethető volna a kongrua és tanítói fizetés kiegészítése czímén való segélyezés, és e helyett az állam által az egyházaknak nyújtandó segélyben már bennfoglaltatnának azok az összegek is, a melyeket az állam eddig az 1898. évi XIV. t.-cz. és az 1893. évi XXVI. t.-czikkek alapján bocsátott az egyházak rendelkezésére. Kötelességünk azonban e pontnál különösen hangsúlyozni, a minek egyébként úgy az ev. ref. egyház zsinata, mint az ág. h. ev. egyház egyetemes közgyűlése is egyhangúlag kifejezést adott, hogy a lelkészeknek 1600 koronában megállapított minimális alapfizetése tarthatatlan és hogy a lelkészek minimális alapfizetésének az emlékiratunkban említett korpótlékoknak rendszeresítése mellett legalább 2400 koronára való felemelése, tekintettel a köztisztviselők fizetésének tetemes felemelésére, különösen pedig az élet megdrágulására, nemcsak méltányos, sőt halaszthatatlanul szükséges. Miután e kérdésben a magas kormány teljesen egyetért egyházaink közvéleményével és a maga részéről is a lelkészi fizetésnek felemelését méltányos és indokölt kívánságnak jelenti ki és igéri, hogy e kérdéssel avval az erős elhatározással fog foglalkozni, hogy mentül előbb elhárítsa az ügy útjában álló pénzügyi akadályokat: nem kételkedhetünk abban, hogy e kérdést is, mint elodázhatlant és égetőt, a lehető legrövidebb idő alatt a kedvező megoldáshoz el fogja juttatni. Végül egyetértünk a magas kormánnyal abban is, hogy a lelkészi nyugdíjintézet kérdése is sürgősen megoldassék. E részben már emlékiratunkban rámutattunk arra, mily összegű évenkinti segélyre volna szükségünk; miért is kérjük, ezt és a lelkészi fizetések felemelését a már ismételve kért törvényben akképen szabályozni, hogy a most említett czélokra szükséges összegek lehetőleg már a jövő évi budgetbe felvehetők legyenek. Végül felhívjuk Nagyméltóságod figyelmét lelkész- és tanárképzésünk, jogij szakoktatásunk (jogakadémiánk) és theologiai tanári nyugdíjügyünknek a kor színvonalán leendő rendezése révén felmerülő szükségleteinkre, a melyek későbbi részletes kimutatását fenntartjuk magunknak és a melyeket szintén az állami dotáczió fokozatos emeléséről alkotandó törvénybe kérünk befoglalni. Előrebocsátott alázatos észrevételeink figyelembevételét kérve, újból kérjük Nagyméltóságodat, hogy az 1848: XX. t.-czikk 3-ik §-a értelmében nyújtandó államsegély kérdését velünk szemben már most haladéktalanul törvényhozásilag megoldani méltóztassék, miután részünkről azok az előfeltételek, a melyekre az idézett törvényben utalás történik, mind teljesíttettek és a kérdés megoldására szolgáló adatok immár beterjesztettek. Egyházi adózásunk rendezése. Múltkori czikkemben arra a következtetésre jutottam, hogy egyházi adózásunknak az 1848. XX. végrehajtásával kapcsolatos reformja krízisbe jutott. S feltettem a kérdést: Quid nunc? Erre a kérdésre próbálok most megfelelni. Feleletem legelső sorban is az, hogy miután az 1848. XX. végrehajtása, ha nem kerülhet is le végleg a napirendről, de beláthatatlan időre elodáztatik, — másfelől azonban híveink terheinek már régóta Ígérgetett könnyítése halaszthatatlan : az adórendezés és a teherkönnyítés ügyét nekünk magunknak, belkörűleg kell megcsinálnunk, úgy a hogy lehet, annyira, a mennyire erőnktől telik. De miként? — hangzik fel a kérdés. Hát nem terheltük meg már magunkat egészen a roskadásig? Feleletem e kérdésre az, hogy igen is, nem is. Igenis, megterhelték közöttünk magokat a kicsinyek, a,z erŐtelenek; de nem vállaltak erejökhöz mért terhet a nagyok, az erősek. S a mi a legnagyobb bajunk, mely nyomorúságainknak legfőbb forrása: teherviselésünkben nem érvényesül az evangéliomi elv: „egymásnak terhét hordozzátok s úgy töltsétek be a Krisztus törvényét!" Pedig ha ez a törvény : a szeretetnek, az egymás segítésének törvénye vezérelne bennünket, bajainkon önmagunk is sokat segíthetnénk, s nem volnánk kénytelenek vágyó szemmel csak az államra tekinteni, tőle várva a segedelmet. Nézetem szerint úgy segíthetnénk a teherviselés terén mutatkozó súlyos bajainkon belkörűleg is, ha nagynak és kicsinynek, erősnek és gyengének egyenlő hozzájárulásával egy olyan egyházfenntartási alapot teremtenénk, a mely a kicsinyek, a gyengék vállairól levenné a viselhetetlen terheket. Ilyen egyházfenntartási alappal dolgoznak és segítenek magokon külföldi, főként pedig skócziai és amerikai hitrokonaink. Szólott erről a zsinaton György Endre is, ki közelről ismeri a skót szabad egyházak e nagyszerű intézményét és annak áldásos eredményeit. 0 ugyan úgy nyilatkozott, hogy nem tudja, mi módon lehetne nekünk ez idő szerint erre az alapra helyezkednünk; de kifejezte azt a meggyőződését is, hogy az erre való helyezkedést előbbutóbb meg kell kezdenünk, mert „mindaddig, míg másra támaszkodunk, míg mástól várunk segítséget és míg megélhetésünknek biztosítékait másokban és nem önmagunkban keressük, nemcsak a szabad egyház tanával, hanem saját állás-