Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-08 / 41. szám

életmódja nem igazolja a tanítást. Ha életmódjában csak közönséges emberi gyarlóságokat találnak hívei, azokon nem botránkoznak meg, sőt könnyen megbocsátják, mert tudják, hogy a lelkész is gyarló ember; de ha azok a gyarlóságok nagyok s erősebb erkölcsi beszámítás alá esnek, akkor a leghatásosabb s legszebb szónoklás és tanítás is csak zengő érez és pengő czimbalom. Hasonló a hatása azoknak a beszédeknek, a melyeket a lelkész leolvas. Lehet a beszéd kitűnően kidolgozva, úgy tartalom, mint alak tekintetében, ha a lelkész azt a fáradtságot nem veszi magának, hogy azt be is tanulja és szabadon elmondja: semmikép sem érheti el, hogy hallgatói komolyan vegyék. A mint ímmel-ámmal, élettelenül lemorzsolja, hogy mielőbb lerázza magáról predikálási terhét, ép úgy veszik hívei tanításának tartalmát. Üres szívvel, komoly elhatározás nélkül s csalódásokkal hagyják ott a templomot, a melybe épülni mentek. S ha még az elolvasott beszéd tartalmatlan, át nem gondolt s ki nem dolgozott munka, akkor valóban szánalmat gerjesztő egész működése. Leggyakrabban abba a hibába esnek a szónokok, hogy nagyon költői, lendületes nyelven akarnak szólani; stílusuk csupa virág, kép és fantázia, előadásuk pedig csupa tűz, elevenség, arcz-és kézjáték, egy szóval csupa nem természetes mesterkéltség, mintha ezzel a szónoklat hiányait akarnák betakarni. Az ilyen fioskulusok arravalók, hogy a tudatlanságot eltakarják, s az előadás színészies volta arra, hogy a meggyőződés hiányait fedezze. S mivelhogy istentiszteleteink s szent cselekvényeink végzésében nagyon kevés a külsőség s a szimbolizáló misztikus elem majdnem teljesen hiányzik, annálfogva a hatás eszközlésének módja sokkal kevesebb tényezőtől függ és sokkal nehezebb, mint az ilyenekben nagyon gazdag római katholikusoknál és görögöknél. Ép annálfogva el kell követnünk mindent, hogy istentiszteleti ténykedésünk mindig építő hatású legyen. Ennek pedig legfontosabb s legelemibb alapfeltétele az, hogy ismeretünk tudás, tudásunk a krisztusi igazságokról való meggyőződés is legyen, meggyőződésünk pedig a Krisztus megváltásában való hitben gyökerezzék. A kinek lelkében ez a hit él s e hittel vállalkozik lelkészi hivatásának betöltésére, annak erkölcsi élete is megfelelő lészen, az sikeresen és áldásosán fog működni, még akkor is, ha nincs rendkívüli szónoki tehetsége. Ez a hit ihletett prófétává avatja s igazi pásztorrá teszi a lelkészt, a ki örömet fog találni nyájának legeltetésében, de viszont becsülésre, szeretetre s tiszteletre számíthat hívei és a világ részéről. A kit pedig szeretnek s becsülnek, azt komolyan veszik, tanítását követik s ekkép Isten országát építik. Vájjon akad-e lelkész, a ki nem ezt tartja hivatásának s a ki nem szorgalmatoskodnék éjjelnappal a mennyei Atya dolgaiban? Mayer Endre. * * * Templomi igehirdetésünknek, a hitteljesség, az önállóság és a természetesség tekintetében, kétségtelenül sok fogyatékossága van, a min segíteni, mind a lelkészképzésben, mind a gyakorlati életben, elsőrangú kötelességünk. Olyan sötétnek azonban, mint a czikk t. írója, mégsem látjuk a helyzetet. Kétségtelen, hogy vannak a mi lelkészeink között olyanok is, a kik a templomi igehirdetést a bensőleges hitnek nem azzal az erejével végzik, mint a hogy kellene, s vannak olyanok is, a kik csak olcsó szónoki babérokra vágynak, s olyanok is, a kiknek élete leczáfolja a kathedráról hirdetett igazságokat és erkölcsi elveket. Az ilyenek azonban, tapasztalataink szerint, csak kivételek és róluk az egész lelkészi karra hímet varrni nem lehet. Szerintünk a főbaj nem a templomi igehirdetés hitteljességének, őszinteségének, önállóságának és természetességének a hiányában rejlik, hanem sokkal inkább abban, hogy az igét csak a kathedrán hirdetjük, de a templomon kivül nem visszük, s a pastoralis curával nem készítjük kellőleg elő a talajt a lelkekben és nem fordítunk kellő gondot arra, hogy az elhintegetett magvak ki is keljenek, fel is növekedjenek és gyümölcsöt is teremjenek. Szerkesztő. TÁRCZA. A szentek kultuszáról szóló dogma történeti fejlődése. A római és protestáns egyházakat egymástól elválasztó fontosabb tantételek közé méltán sorolhatjuk a szentek segítségül hívásáról és közbenjáró szerepéről alkotott római kath. dogmát, a mit a reformáczió hívei első pillanattól fogva teljes határozottsággal utasítottak vissza, azon rövid, de teljesen elegendő indokolás alapján, hogy a biblia felőle mit sem tanít, sőt I. Tini. 2:5 és Zsid. 7:25 ellene szólanak. E dogma történeti fejlődésének nyomozása is arról győz meg bennünket, hogy a szentek invokácziója és interczessziója csak évszázadok elteltével ment át a közegyház tudatába, s minél inkább teltek a századok, e tan annyival inkább fejlődött, általánosodott, míg végre a XVI. század folyamán a már elterjedt gyakorlat a tantételben is megerősítést nyert. A szentek (ayioi) kifejezés az újszövetségi kánonban (pl. Csel. 9:13, 41-ben, I. Pét. 1:15, 16-ban, Jel. 8:3, 4-ben s főleg Pál apostol leveleiben, Róm. 1:7,